Jótékonysági koncert Adelaide-ben
Vegyes érzésekkel vágtunk neki a napnak, hiszen eddig még nem volt az adelaide-i magyar közösségben ilyen eseményre példa. Egy rákos édesapa megsegítésére rendezett jótékonysági koncert.
Vajon elég lesz az étel? Vagy pont, hogy túl sok lesz, a nyakunkon marad és hetekig babgulyáson élünk majd? Sok-sok órányi tervezés, szervezés, aprítás és főzőcskézés előzte meg a vasárnapi koncertet, ezért természetes volt, hogy mindannyian szerettük volna, ha az eseményen már minden megy, mint a karikacsapás. És eljött a nap. A református templom készen állt: asztalok megterítve, étel előkészítve, hangszerek felhangolva. De vajon eljönnek az emberek?
Hát eljöttek. Talán – Pál Feri atya látogatását leszámítva – soha ennyi embert nem láttak még az unley-i református templom falai, a vendégek pedig egyre csak gyűltek és gyűltek, lassan szinte már ki lehetett volna tenni a megtelt táblát is, hiszen alig maradt üres szék.
Kicsivel egy óra után – mert a szokás az szokás, a pontos kezdés pedig ritkaság, talán az Úr színe előtt másképp telik az idő? – szó szerint a húrok közé csaptak a zenészek: kezdetét vette a koncert. Ismét bebizonyosodott, hogy a zene ereje határokon átívelő, a színpadon is együtt játszott magyar és – ír ősökkel büszkélkedő – ausztrál, és a közönség soraiban sem csak a magyar közösség tagjai voltak jelen. Talán senki nem volt arra felkészülve, hogy mi is vár rá az elkövetkezendő egy órában. Azoknak ugyanis, akik ellátogattak a Tüske András által szervezett koncertre, olyan élményben lehetett részük, amit a legszínvonalasabb hazai zenei események rajongói is megirigyeltek volna. Azt hiszem bátran állíthatom, hogy volt valami igazán megható abban az egy órában, amíg a kiváló muzsikaszót hallgathattuk: talán az esemény célja, talán az otthontól több ezer km-re felcsendülő csárdás, talán végignézni a rengeteg egybegyűlt emberen, de leginkább mindezek összessége.
Miután pedig a lelkünket feltöltöttük a varázslatos muzsikaszóval, ideje volt a gyomrunkat is megtölteni! Eljött hát a szorgosan előkészített babgulyás és a lángos ideje, és bizony hamar elszállt minden arra irányuló aggodalmunk, hogy a nyakunkon marad az étel.
Fantasztikus érzés volt megtapasztalni a közösség erejét, szívmelengető élmény volt látni, hogy mennyien összegyűltek egy jó ügy érdekében. Hogy Tüske András szavait idézzem, „azt hittük, hogy mi adunk, közben mi kaptunk.” És valóban, túlzás nélkül állíthatom, hogy aki pénzt és időt nem sajnálva eljött és részt vett az eseményen, az valóban gazdagabb emberként térhetett haza.
