A gimnáziumi évek végén találkoztam először érdemben a magyar népművészettel, elsősorban a tánccal. Mégis, csak harmincas éveimben csöppentem bele táncház mozgalomba és ezzel együtt a hagyományőrzésbe. Hihetetlen művészi gazdagsággal találtam magam szemben, és olyan értékekkel, amiket már nagyszüleim is csak nyomokban képviseltek. A népművészet, a néphagyomány számomra maga az élet, hiszen a hétköznapokból táplálkozik, bölcsessége ennek letisztult forrásaiból származik. Ez tehát identitásunk olyan fontos eleme, amit érdemes őrizni, kivirágoztatni és utódainknak továbbadni.

Ha valaki magyarként külföldön él, talán még fontosabb, hogy tisztában legyen ezzel az eszközzel, tudjon hova nyúlni és gyökereit megtartani. Ebben a feladatban bármikor örömmel veszek részt, mert a fenti értékek nem csak etikai normákat nyújtanak, de gyönyörködtetnek is. Egyszerre adnak szellemi és lelki táplálékot, amely nem csak minden magyar, hanem minden ember számára bizonyosan áldásos hatással van.