Zsuffa Tünde Híd közepén című regénye a megelőző, Angyal a földi pokolban kötet cselekményének a folytatása, és az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek, illetve a külföldre menekült magyaroknak állít emléket. Balázsovich Antóniának és a korábban megismert karaktereknek ezúttal olyan küzdelmekben kell helytállniuk önmagukért és egymásért, amelyekben a béke illúziója mögé bújva leselkedik rájuk az igazi veszély. A hidegháború idején játszódó történet szereplőit állandó megfigyelés, zaklatás és ellehetetlenítés teszi próbára Ausztria Magyarországhoz ezer szállal kötődő, ám mégis teljesen más világában. Ebben az új közegben mindennek fájdalmasan magas ára van: a szerelemnek, az őszinteségnek, a becsületnek éppen úgy, mint a hallgatásnak vagy magának az életnek. Hosszú évek teltek el, amióta Antónia és orvosszerelme, Lucca Engel először találkozott egymással a magyarországi pokolban. Azóta alig maradt valami az őket formáló polgári környezetből. Horthy Miklós kormányzó testőrparancsnokának lánya, Balázsovich Antónia az 1956-os forradalom után ugyan menedéket talál Bécsben a kommunista diktatúra kegyetlen bosszúja elől, házassága is reménykeltően indul, de a boldogságot ismét szűken mérik számára az égiek. Útjába nemcsak a sors gördít akadályokat, hanem a múlt árnyai idegenbe is követik őt…
A kötetet igazán magukénak érezhetik a Bécsben élő magyarok, hiszen, mint látjuk, nemcsak az író személye, de a regény cselekménye is az osztrák fővároshoz kapcsolódik. S bár regényről van szó, azaz a történetet többnyire a képzelet ereje formálta, annak számos részletét valóságelemek ihlették. Valóságosak a bécsi utcák, terek, partok és hidak, létező helyszín az irgalmas rendiek kórháza, a már említett Pázmáneum, miként az 1957-ben elsősorban a magyar emigránsoknak megnyitott és mindmáig neves magyar étterem, az Ilona Stüberl. Talán ezért is volt kíváncsi a trilógiára tervezett sorozat második kötetére ennyi ausztriai magyar olvasó. Zsuffa Tünde bemutatta azt a három tárgyi emléket, amit a legtöbb emigráns magával vitt otthonról az idegenbe: egy maréknyit az óhaza földjéből, a keresztet mint az Istenbe kapaszkodás szimbólumát és a bicskát, amely hordozza a reményt, hogy egyszer még szelhet magyar kenyeret. Zsuffa Tünde megfogalmazta azt is: legyen bármennyire is sikeres és eredményes a továbblépés, az új hazába való beilleszkedés, van valami, ami elmúlhatatlanul emészti az embert s amiről csak nagyon ritkán beszél, inkább magába zárva hordoz: a honvágy.
Ezen az estén is elhangzott: a szerelem izgalmas és romantikus szálával mutatja be huszadik századunk s elsősorban a második világháborút követő évtizedeink történetét – s nem is tagadhatjuk, hogy minden bizonnyal éppen ebben rejlik Zsuffa Tünde megérdemelten nagy írói sikerének titka. Annak pedig, hogy első, az édesapjáról életét feldolgozó, Paprika rummal című könyvére is visszautalt, különösen örültek a hallgatók, főleg azok, akik első alkalommal hallhatták Zsuffa Tünde édesapjához írt, Volt egyszer egy ember… című meséjét.
„Megható volt” – így jellemezték a legtöbben, nemcsak a Halmos Fatime által felolvasott mesét, hanem az egész estét.
A Híd közepén című regény a Gemma Könyvkiadó gondozásában jelent meg ez év szeptember elején és Bécsben az október 6-i bemutatón vehették kezükbe először az érdeklődők.
