Végső állomás

Szállásadóm – Juhász Etelka – révén már az első hetekben ellátogathattam a Springvale Botanical Cemetery-be. A nevéből kiindulva is érdekesnek ígérkezett a hely. Botanikus temető? És valóban. A hatalmas területen elterülő, végső nyughelyként szolgáló „intézmény”, egyedülálló esztétikai elvek és elgondolások alapján kialakított temető, amely nagy mértékben segíti az egyedül maradót a veszteség elviselésében, a családot a méltó emlékezésben.

Életem során sokszor kerültem kapcsolatba, és folytattam hosszantartó beszélgetést külföldön élő magyarokkal. Azokra gondolok, akik önszántukból hagyták el szülőföldjüket. Ilyen hosszú időt azonban senkivel nem tudtam együtt tölteni, senkit nem sikerült úgy megismerni, mint Etelkát, és vele együtt természetesen Juhász Gézát. Igaz, Géza már legalább fél éve nem volt a valóságban jelen, de közöttünk naponta sokszor téma volt. Így aztán előbb-utóbb azt éreztem, őt is ismerem.

• A Juhász név fogalom a Melbourne-i magyarság körében – mondta Bartha Balázs. Nem csak Géza bácsi révén, aki mindig ott volt, ha valami esemény történt a magyar közösségekben, nagyon szépen szavalt ugyanis, hanem Etelka révén is, aki a rendezvények lebonyolításából, azok előkészítéséből vette ki a részét.

Nos, ezeket a történeket hallgattam végig én Etelka elmesélése alapján. Persze mindegyik történetnek a vége hatalmas sóhaj, néha könny volt, jelezve a tagadhatatlan tényt, ez már nincs így, és nem is lesz… Nem lesz, mert azóta sok minden olyan irányt vett, amire nem tekint jó szemmel.

• Én utálom a széthúzást, mindig azt mondtam, hogy hallgassuk meg egymást, valahogy jussunk dűlőre – mondta Etelka számtalanszor – és nem értem, hogy lehet, hogy ennyire ne figyeljenek egymásra az emberek! Miért piszkálják, kisebbítik egymást? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdést.

Sokszor volt az az érzésem a történeteit hallgatva, hogy talán ez régen sem volt másképp, de lehet, hogy én tévedek. Talán akkor ők is a frontvonalon álltak? Talán akkor a küzdelemben ők sem vették észre, ki és hogy viszonyul hozzájuk? Mindegy is.

Az emlékek között keresgélve azért szerény büszkeséggel megemlítette azokat is, amikor önkéntes munkássága miatt kitüntetésekben részesítették őt akár a magyar konzulátus, akár a helyi önkormányzat részéről.

• Úgyse viszünk semmit magunkkal! Mindenkinek pont annyi jut, mint a másiknak – zárta számtalanszor történeteit, ha a melbourne-i magyarok közt épp most zajló vitákban élen járókról beszéltünk. Az a két négyzetméter, annyi lesz nekik is – tette hozzá.

Erről a két négyzetméterekről alkotott benyomásaimról mindenképpen írok – gondoltam, mert a magyarok között állandósult harcokról, azok megoldásairól nehezebb. Vagyis talán értelmetlenebb is… Sajnos!

Egy pár gondolat szükséges felvezetőnek magáról az ausztrál társadalomról ahhoz, hogy a temetőben látottakat egyáltalán képesek legyünk megérteni. Ausztrália szerintem a világ első és talán egyetlen igazi multikulturális társadalma. Törvényekkel deklarált joga és az állam által támogatott lehetősége mindenkinek a saját kultúrájának a megőrzése. Természetesen ezek a hagyományok, szokások nem állhatnak ellentétben az ausztrál törvényekkel és szokásokkal. Mivel az őslakosokon kívül a kontinensre mindenki az elmúlt 200 évben érkezett, ez a „befogadó” szemlélet itt természetesen alakult ki, mert egyszerre soha nem érkezett annyi ember egy országból, hogy azok hódítása révén érvényesülhetett volna a más kontinenseken jellemző dominancia. Ausztrália sokszínű, és erre büszkén tekint. Sokszínű a kultúrája, a gasztronómiája. Ebben a sokszínűségben egyik szín a magyar is. Nem is annyira meghatározó, és nem is mindig annyira érdekes, mint amennyire mi gondoljuk! És nem is annyira tartjuk fontosnak mi sem a magunk kultúráját, nyelvét, mint amennyire azt magunkról mutatni szeretnénk!

• Itt, ahol senki nem szól rád, hogy „bozgor”, ha magyarul beszélsz, sok családból mégis elvész a magyar nyelv – fogalmazott egyik partiumból származó ismerősöm egyszer. - Már nem érti az unoka a nagyszülőket, mert a szülők otthon angolul beszélnek, és a családban angolul kommunikáló gyerekkel a hétvégi magyar iskolákban is nehéz bármit is kezdni.

A fiatal magyar szülők hiányoznak a közösségekből. Bár az idősebbek megértik a problémáikat, de akkor is fáj nekik. Láttam, hogy fáj! Ők – és ebben elől jártak Juhászék is – két kezükkel építették, csinosították a diaszpóra legnagyobb magyar központját, ahol hatalmas rendezvényeket, bálokat szerveztek annak idején, ma pedig kong az ürességtől.

• Azt mondtuk, majd a gyerekeinknek milyen jó lesz, nekik már nem kell annyit dolgozni, felépítjük a központot, és itt helyet kap minden – mesélte Etelka. Most pedig épp azt a Gyöngyösbokréta Néptánccsoportot űzték el onnan, amelyiknek alapítói között voltunk.  Nem jól van ez így – sóhajtott.

Persze, hogy nem jól van ez így! Ezt mindenki tudja, még maguk az érintettek is, de a harc olyan emberi tevékenység, amit sokkal könnyebb elkezdeni, mint abbahagyni. És ezek a kis villongások, harcok, hatalmi játszmák tartanak egy ideje itt a magyarok közt! De erről nem cikket, regénysorozatot lehetne írni…

Visszatérve a fiatalokra, megkérdeztem Etelka lányát, Angélát, ők – mint egy itt született, de a magyar kultúrán nevelkedett fiatal magyar család – hogy látják ezt a helyzetet, mit és mennyire tartanak fontosnak és megőrzendőnek?

• Nekünk az egész életünk a magyarságról szólt kicsi korunkban – mesélte. Hétvégéken állandóan a magyar közösségekben voltunk, gyakorlatilag akkor volt együtt a család! Jó volt, szerettük, a mai napig azokkal a magyar fiatalokkal barátkozunk, akikkel akkor együtt voltunk. Elhívnak a gyerekeik születésnapi partijára, más alkalmakkal is összejárunk.
  Az fontos nekem, hogy otthon a gyerekünk magyarul tanuljon meg beszélni, ismerje a magyar nyelvet. De azt már nem akarnám, hogy úgy éljünk, mint a szüleim. Van élet a magyar központon kívül is. Én például nagyon szerettem volna társastáncot tanulni, de nekem azt nem lehetett. Jártunk néptáncra és a magyar iskolába.  Én a családommal szeretnék kirándulni, élni, azt csinálni, amihez kedvünk van. Ha kedvünk van elmenni egy fesztiválra – mondjuk a Hungarofest-re, vagy a Lángosfesztiválra – és ha belefér az időnkbe, akkor elmegyünk – magyarázta.

Gondolom, hasonló magyarázatokat hallhattam volna más magyar fiataloktól is. Nagyon egyszerű ez a képlet. Beszippantja őket az ausztrál társadalom – mert miért is ne tenné? Tálcán kínálja a sokszínű, ezerarcú, fiatalos, vagy épp hagyományos, de attól érdekes kulturális kínálatát. Ebben megmaradni magyarnak és csak magyarnak, szinte lehetetlen.

Megmaradni annak, aminek szüleink neveltek – úgy tűnik – csak az erősen hagyományőrző társadalmakból érkező közösségek képesek. Azok, akik városrészeket tudnak betelepíteni, akik felépítik a maguk „chinatown-ját”. Mi magyarok nem ilyenek vagyunk. Számos töréspont mentén tagozódunk: legyen az származás, identitás, vallás, iskolázottság, vagyoni helyzet, vagy az ide érkezés ideje. Ennyiféleképpen tagozódott társasággal pedig nehéz – majdhogynem lehetetlen – közös jövőt építeni. Aki pedig abban érdekelt, hogy közösen tartsuk meg itt a nyelvünket, kultúránkat, annak ezeket figyelembe kellene venni!

Talán az élet egyik fontos és legvégső megalkuvása: hol lesz a sírunk. Ezen még akkor is elgondolkodunk, ha ugyanabban az országban, de szülőhelyünktől távol élünk. Amikor Etelka előszedte nekem megmutatni azt a három zacskót, amelyben őrzi a falujából, az édesapja sírjáról, és Magyarországról hozott maroknyi földet, megértettem: ez számára még súlyosabb kérdés, mint sokunknak. Nehéz volt neki otthon eltemetni édesapját, nehéz volt itt otthonban ápolni és eltemetni édesanyját. Nagyon nehéz volt utoljára hazamenni és elbúcsúzni férjével az otthoniaktól, majd visszajönni, eltemetni őt. És nagyon nehéz most egyedül. Nehéz az emlékekkel élni, nehéz a fájdalmat cipelni, és nehéz mindazt egyedül csinálni, amihez eddig mindig volt segítség.

• Csak egyszerű helyet vettünk ebben a temetőben – mutatja férje és édesanyja sírját –, mert ez akkor is szép, ha nem kerül rá gyakran friss virág!

Végig nézve a temető egyes részeit, a sírokat, egyszerűen ugyanaz jött le nekem, mint az itteni társadalmat látva: mindenki úgy él, és a végén oda és úgy temetkezik, ahogy akar és ahogy tud. Ha fontos neki, hogy a sajátjai közt nyugodjon – feltéve, ha van olyan –, akkor oda és úgy mehet. Ha nem, akkor sincs baj. Itt még azt is szabad! Még a MINDENT is szabad.