Október 23. az egyházi naptár szerint Kapisztrán Szent János napja. A mi nemzeti ünnepünk is erre a napra esik, talán nem véletlenül. S itt, Bécsben nemcsak a forradalom és szabadságharcra emlékezünk ezen a napon, hanem arra is, hogy Mindszenty József hercegprímás ekkor érkezett meg Bécsbe, a Pázmáneumba. 2011 óta rendszeresen szerveznek megemlékezést ezen a napon. Kapisztrán Szent János nemcsak a kereszténységért harcolt élete során, hanem a nándorfehérvári csatában a magyarok szabadságáért is. Az ’56-os hősök hasonlóképpen az ország szabadságáért küzdöttek. Mindszenty József hercegprímás pedig egész életében egy szabad keresztény Magyarországért harcolt. Mindez kifejezésre jutott a nemzeti ünnepünk esti szentmiséjében, amelyen megtelt a Pázmáneum kápolnája, s amelyen az egyesületi vezetők mellett a nagykövet és részt vett.
Rektor atya a prédikációban a Mindszenty hercegprímás még 1949-ben az utolsó szó jogán mondott beszédéből idézett: „Reám a II. világháborús összeomlás után egy nehéz történelmi szerep várt, s ez abban állott, hogy nekem kellett az Evangélium összefogó világosságának és szeretetének a meghirdetője lenni. Ma reggel ez az imádság jött az ajkamra: Da pacem Domine in diebus nostris, in diebus istis! – Uram, adj békét napjainkban, ezekben a napokban! Nem a közeli vagy távol-jövőbe, hanem érdekes, ez az ősi imádság azt mondja: ezekben a napokban. S ezt a békét én kértem az én Egyházamnak, amelynek szeretetét elhoztam ide is. Ezt a békét kértem a magyar államnak, amely iránt való engedelmességemet megmutattam; s ezt a békét kérem a magam lelkének is.” – Mennyire egybefonódik nála az Egyház-szeretete, hazaszeretete, s az ő személyes Isten iránti szeretete!
1949 után sok év börtön és házi őrizet után, amikor Mindszenty hercegprímás kiszabadul 1956-ban, XII. Piusz pápa ír egy üzenetet, egy rövid enciklikát a forradalom eseményeihez kapcsolódóan: „… örömmel vettük tudomásul, hogy szeretett fiainkat. S. Wyszynski bíborost, Varsó érsekét, valamint Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket, akiket a múltban eltávolítottak székükből, visszaállítottak méltóságukba és felelős hivatalukba, ahol örvendező tömegek fogadták őket diadalmas üdvözléssel, miután ártatlannak és igazságtalanul megvádoltnak jelentették ki őket. Reményt táplálunk aziránt, hogy ez jó előjele mindkét országban az újjászervezésnek és a béke megteremtésének, az eddiginél józanabb és tökéletesebb elgondolás alapján. Ezért még egyszer azzal fordulunk ezen országok valamennyi katolikusához, hogy hozzák összhangba erőiket, csoportosuljanak törvényes pásztoraik köré és így szorgalmas munkával ennek a szent ügynek továbbvitelére és megerősítésére szenteljék magukat. Mert ha egy ilyen alkalmat elszalasztanak, akkor sohasem fogják tudni elérni az igazi békét.…” – Tudjuk, hogy hercegprímás úr a méltóságába, hivatalába való visszaállítása nem történt meg ’56-ban, ahogy a rehabilitálása sem, hanem csak jóval később. Erdő Péter bíboros úr 2012-ben kérvényezte, hogy Mindszenty hercegprímás úr ártatlanságát törvényesen jelentsék ki és abban az évben meg is történt a teljes körű jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálás. A Szentatya üzenetének utolsó gondolatait mindenképpen ma is meg kell szívlelnünk. Sokan vannak, akiken egyfajta csalódottság, érdektelenség vesz erőt, s nem akarnak akár a politikában, akár az egyházi közéletben szerepet vállalni, vagy véleményt formálni – hiszen úgymond úgysincs értelme. Mindszenty hercegprímás úr azonban nagyszerű példát mutatott és mutat ma is ennek ellenkezőjére. Nagy a mi felelősségünk.
1956. november 3.-án ezeket mondta el Mindszenty hercegprímás a rádióbeszédében: „Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt. Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, amikor közvetlenül, személyesen, tehát nem magnetofon-hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez. (…) ne tévesszük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. (…) Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihető, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk, és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben. - S nem hiába.” - Nagyon aktuális, szívhez szóló és bátorító mondatok ezek. Ahogy hallottuk a mai szentírási részleteket: egyrészt azt, hogy Krisztus szeretete sürget minket: ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt, de éppen az ő halála által mindenkinek élete, új élete van. Ezért nekünk is mindannyiunknak egyéni és egyedi felelőssége van. Az evangéliumban pedig hallottuk a jézusi radikalitást – Jézus olyan, mint egy forradalmár, hiszen azt mondja, hogy aki kezét az ekeszarvára tette és mégis visszatekint, nem alkalmas az Isten országára. Jézus Isten szeretetének forradalmára, vagy talán inkább szabadságharcosa – a mi szabadságunknak a harcosa. Ma is harcol értünk, ma is az ő kegyelme működik, azért hogy az emberi szabadság érvényesülhessen. Bármilyen területen tekintjük az emberi szabadságot, a kereszténység mindig az igaz értékeken, az igazi emberségen alapuló szabadság mellett áll és teszi ezt Krisztus képviseletében és Krisztus által megerősítve.
Szentbeszédét rektor atya Albert Camus szavaival zárta, aki a forradalom leverése után több ízben nyilatkozott az ’56-os szabadságharcról: „… Csak azoknak a budapesti harcoló fiataloknak leckéjét fogadjátok el, akik meghaltak a szabadságért. Ők nem hazudtak nektek, amikor azt kiáltották, hogy a szabad szellem és a szabad munka, egy szabad nemzetben, a szabad Európa szívében földünk és történelmünk egyedüli javai, amelyek megérik, hogy harcoljunk és meghaljunk értük.” Erre a hősiességre emlékeztet most minket Camus, és erre a bátorságra van szükségünk nekünk, nemzetünknek, Egyházunknak és az egész emberiségnek is. Abban bízva, hogy az Istentől kapott szabadságunknak az igazi értelmét, szépségét és erejét minél többen megértik, ajánljuk az Úrnak történelmünket, magunk, nemzetünk és az egész világ sorsát.
A megemlékezés a szentmisét követően a Pázmáneum homlokzatán elhelyezett emléktáblánál folytatódott, amelyről Dancsa Anita beszámolójában olvashatnak.
