Celle egy csendes, érdekes, gyönyörű kisváros. Mivel a város már a XI. századtól kezdve létezik, így rengeteg történelmi épület és anekdota maradt fenn. A mi ifjúsági kirándulásunk célja a városi nevezetességek mellett a cellei magyar katonasírok meglátogatása volt, mentorom, Menkéné Pintér Magdolna (észak-németországi magyar református lelkész) vezetésével. Cellébe két turnusban mentünk, volt, aki vonattal és volt, aki autóval - így ez is egy jó „körülménynek" mondható, hiszen tudtak ismerkedni az ifjak.
Cellébe érkezve azonban láttuk, hogy az időjárás nem kedvez nekünk, ugyanis végig szakadt az eső. A temetőbe érve egy kis útmutatással elindultunk a sírok felkutatására, sajnálatos módon az eső miatt - 1-1,5 óra keresés után - nem találtuk meg a sírokat. Ezért egy következő alkalommal újra sort kerítünk arra, hogy megnézhessük, ápolhassuk a II. világháború során Celle környékén elhunyt magyar katonák sírköveit. A temető bejárását követően lelkesedésünk mit sem változott, és elindultunk a belváros felé, ahol megtekinthettük a híres cellei épületek egy részét, mint például a régi városházát, a múzeumot. Majd elérkeztünk a kastély épületéhez, amiről részletesen beszélt az ifjaknak Tilinger Tünde (családjával együtt itt élő magyar édesanya). A kastély megtekintése után ázottan s kicsit dideregve elmentünk a helyi hugenotta templomba s annak gyülekezeti házába. A helyi német lelkipásztor, Andreas Flick tartott nekünk előadást a hugenották meneküléséről: a XVII. századi franciaországi hugenotta üldözés során egy nagy csoport menekült Cellébe is. A kastélyban egy francia származású hercegnő, Eléonore d’Olbreuse (1639–1722) élt, aki reformátusként küzdött a véleményszabadságért és a reformáció elkötelezett híve volt. Nála kaptak menedéket a hugenották. Később ő építtette a ma is álló és működő református templomot és tartotta fenn a gyülekezetet. Ennek történetéről, berendezéséről és használati tárgyairól szóló elbeszélést az ifjak kitüntetett figyelemmel hallgatták. Majd minekutána szellemi értékeink tovább gyarapodtak, a testi értékeinket is növeltük. A gyülekezeti teremben ugyanis forró tea és pizza várt bennünket, s míg vidáman falatoztunk, addig mentorom egy rövid anekdota keretében elmesélte, hogy hogyan is kerültek ide magyar katonák.
A második világháború végéhez közeledve a visszavonuló német csapatok - minthogy emberhiányban szenvedtek - a felnőtt katonákon kívül, még hadra nem fogható fiúkat is elvitték magukkal. Természetesen nemcsak Magyarország területéről, hanem máshonnan is. Az így elvitt magyar fiatalok - akik sokszor 17 évesek se voltak - feladata nem a harc volt elsősorban, hanem azok a munkák, melyekre a németek már nem találtak embert, pl. cipőpucolás, mosás, főzés, telefonkábel-fektetés stb. S ezek a fiatal gyerekek, mivel nem tehettek mást, eljöttek a németekkel dolgozni. A háború velejárója azonban a halál, ami sokukat itt ért el. Egy kibombázott vonatban is sok magyar katona halt meg a cellei állomáson. Ezért lehet az, hogy pl. Cellében is több mint 120 magyar katonasír van.
Személyes történetként a lelkésznő még mesélt édesapjának életéből is egy kicsiny szeletet, akit szintén 16 évesen vittek el a németek magukkal a visszavonuláskor, de ő istennek hála túlélte ezeket a megpróbáltatásokat.
Édesapjának a feladata többek között az volt, hogy a német katonai konvojokat kísérve, a teherautó motorház tetején ülve a közeledő ellenséges bombázó repülőket figyelje. Amint fényeket lát az égen akkor azt egyből jelezze, hogy a katonák - még időben leugrálva a teherautókról - elfuthassanak, és ne haljon meg senki. Ilyen és ehhez hasonló megpróbáltatások között kapta azt az ézsaiási igét mely így szól: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" – s későbbi élete során ennek az igének a tükrében élt és végezte szolgálatait.
Mondanom sem kell, hogy ezek a történetek mind rám, mind pedig a fiatalokra mély benyomást tettek.
Minthogy a történetek is és a pizzák is elfogytak beszélgetések kezdődtek, majd pedig az alkalmat egy kis játékkal zártunk le, mely során sokat nevettünk és vigadtunk.
