Az első felkérést Koncsek Zsolt a Genfi Magyar Bál szervezőitől kapta, és ettől kezdve összeállt négy-öt állandó táncos, akik hetente kétszer összejártak magyar néptáncot gyakorolni a Szabó Zoltán vezette Grand Saconnex-i Magyar Könyvtár épületébe. A lausanne-i születésű, délvidéki anyától és felvidéki apától származó alapító a németországi Kastliban töltött gimnáziumi éveinek magyarság-érzését és a közösségi életérzést kereste a néptáncban, melyet Lausanne-ban és Bernben, illetve megannyi magyarországi és külföldi tanfolyam során sajátított el. Szatmári táncokat tanult először a csoport, mert Koncsek Zsolt úgy gondolta, ezzel egyszerűbb kedvet csinálni az újonnan érkezőknek, mint a nehezebb stilisztikai jegyekkel rendelkező erdélyi táncokkal. Pár hónap múlva Szabó Zoltán egy félórás karácsonyi műsorra kérte fel a csoportot, melyre az összeállított koreográfiához élőzenét is biztosítottak magyar zenészek. Ez az alkalom jól bizonyította Koncsek Zsolt szerint, mekkora motiváló erőt jelent egy-egy fellépés, milyen kedvvel állnak ki a táncosok megmutatni, mit tanultak.
Ezek után rendszeressé kezdtek válni a táncházak, ahol újabb és újabb tagokkal bővült a csoport, köztük Lessko Dubois Krisztinával, aki hamarosan a „külkapcsolatok” felelősévé vált. Miután a csoport kezdte kinőni a könyvtár helyiségét, új termet kellett keresni. Ez azonban Genfben nem egy egyszerű feladat. Mivel a Genf városának szomszédságában lévő település, Carouge és Buda várnegyede között testvérvárosi kapcsolat állt fenn, a carouge-i iskola tornatermére esett a választás. A terembérlet anyagi vonzata azonban nagyon megterhelő volt, annak ellenére is, hogy a Genfi Magyar Egyesület részben támogatta a csoportot. Ezért, hogy ingyenes hozzáférést kapjon a csoport a településtől, egyesületté kellett alakulnia. Így alakult meg 1996. november 11-én a „Pannonia Danse Hongroise”, vagyis a Pannonia Magyar Néptánccsoport. A névválasztás Koncsek Zsolt érdeme, aki egy olyan beszélőnevet szeretett volna adni a csoportnak, amely anélkül képviseli Magyarországot, hogy elcsépelt lenne.
Ezek után megérkezett a csoportba Trefeli József, aki a lausanne-i vasútállomás aluljárójában hallotta meg játszani a Cifra zenekart. Trefeli József, hivatásos táncos és koreográfus lévén egyből oktatóvá lépett elő Koncsek Zsolt társaként. Thuma Campi Zsuzsanna, Campi Daniel, Kiss-Borlase Andrea és José Coutinho is ekkortájt érkeztek, és a huszadik évfordulón is mind felléptek.
Híres szakmabeliekkel vették fel a tagok a kapcsolatot, hogy a Pannonia a legképzettebbektől tanulja meg a kiválasztott táncokat. Volt, hogy hosszú hétvégékre vagy akár egy teljes hétre tánctanfolyamokra utaztak a csoporttagok Magyarországra, máskor pedig otthonról hívtak meg oktatókat és koreográfusokat a táncosok, hogy szakmai tudásukat Genfben adják át a csoportnak. Olyan nagynevek is tanították a Pannoniát, mint a „Népművészet Mestere” díjat nyert Szabó Szilárd; a Százszorszép Táncegyüttest vezető Németh Ildikó; a táncház-mozgalom kiemelkedő személyisége, Nagy Zoltán József (Púder), valamint Hégli Dusán és párja Varsányi Zsófia, az Ifjú Szívek Táncszínház művészeti vezetői.
Mindezen képzések során közel húsz különböző táncot tanult meg a csoport, néhol az adott táncon belüli összes renddel. Köztük olyan különlegességek is vannak, mint a mezőkeszüi, magyarbődi, tyukodi, rimóci vagy mezőkölpényi táncok. Tóth Kata, aki 2010 óta a Pannonia női oktatója, azt vallja: inkább kevesebb lépést, de azokat jól, stílushűen sajátítsa el a csoport. Számára alapvető fontosságú, hogy egy csárdást vagy egy átvetőt az adott tájegységre jellemző módon adjon elő a Pannonia, hiszen a régiók közti hangsúlybéli különbségek közel sem elhanyagolhatóak.
A lényeg azonban mindig – mint ahogy igaz ez minden amatőr tánccsoportra – a jó hangulat és az összetartás volt! A „haladjunk, de érezzük jól magunkat” jelszó párosult a „szívből táncolás” és a „nyitott buli” mottókkal. Ez a nyitottság három dolgot jelentett: először is a Genfben működő többi magyar intézmény felé való közvetlenséget; másrészt a Svájcon belüli magyar néptánccsoportokkal kialakult baráti kapcsolatot; végül pedig a magyarokon túl a külföldiek bevonását a Pannoniába.
Már a kezdeti években is többen csatlakoztak a csoporthoz mindenféle magyar vonatkozás nélkül, csupán a zene és a tánc iránti szeretet által vezérelve. Helena Markwalder, a perui származású svájci táncos társunk egy újsághirdetésben talált rá a Pannoniára még az alapítás évében, és azóta töretlen a lelkesedése. Húsz éve tagja a csoportnak, annak ellenére, hogy a próbák néha magyarul zajlanak, és hogy alkalmanként öntudatlanul is visszaváltunk magyarra egymás között. De ez őt nem zavarja: mint mondja, tisztában van vele, hogy nekünk a kedd esti táncpróbák nyújtanak alkalmat nyelvünk gyakorlására is, és ezt ő tiszteletben tartja. Nyitottság és elfogadás adják barátságos természete alapjait, mely példa lehet mindannyiunk számára!
A svájci magyar néptánccsoportok közti együttműködésnek jó példája a számos fellépés, amelyeken a tavaly elhunyt Lendvai László vezette lausanne-i Pillangó Néptánccsoport mind táncosokkal, mind népviseletekkel segítette a Pannoniát. Továbbá a lausanne-i csoport megszűnésekor az egyesület a genfieknek ajándékozta a közel harminc év alatt felhalmozott kosztümkollekcióját, melyért máig rettentő hálásak a csoporttagok! A viseletek kérdése már a megalakulástól fontos volt a csoportnak: eleinte csináltatták a ruhákat, de volt olyan is, hogy közvetlenül az adott tájegységen szerezték be azokat. Tóth Kata iránymutatásaival sok ruhát újítottak fel a lányok úgy, hogy hitelesen mutassanak a színpadon, annak ellenére, hogy nem eredetiek.
Végül pedig fontos szabálya a Pannoniának, hogy nem szabad csak „egy lábon állni”: több személy kell, hogy a magot alkossa. Az, hogy a huszadik évforduló ekkora siker volt, minden táncos közös érdeme! Mindenki hozzáteszi a csoporthoz saját személyiségét; idejét és energiáját áldozza a közösen szervezett fellépésekre, és együtt dolgozik a többiekkel azért, hogy a csoport még sokáig fennálljon! Hasznosnak bizonyult ez a működési elv, hiszen sok régi táncos költözött el az évek során, míg közben számos új tag érkezett, akik több-kevesebb időre gazdagították a színes csoportot. Azt el kell fogadni, hogy Genf egy tranzitváros, és sokaknak Svájc csak egy hosszabb-rövidebb kitérő az életükben. Minden fellépést gondosan az élethez kell alakítani, hiszen sosem tudni, ki betegszik meg pár nappal a főpróba előtt, vagy kinek érkezik a baba épp egy héttel azután, hogy a párokat beosztották. De ettől válik életszerűvé az egész: lehet az improvizáció vagy koreográfia, az a fontos, hogy táncoljunk, a táncban legyünk együtt és nagyot mulassunk! – zárja mondandóját Trefeli József.
