Misi bácsi! Köszönöm, hogy elvállalta ezt az interjút. Tudom, nem könnyű beszélni önnek az '56-os eseményekről.
Tudja, aki benne volt valami ilyenben… háborúban, forradalomban – az nem szeret beszélni róla…
Mégis, talán kezdjük a fiatalkoránál. Kérem, meséljen egy kicsit a gyermekkoráról, családjáról!
Én tótkomlósi származású vagyok, tudja, Orosháza járás, Békés megye. Ott töltöttem a gyerekkoromat. Később agráriskolába jártam Szentesre. Akkoriban ez két éves képzés volt. 1953-ban kezdtem volna meg a másodévet. Azt tudni kell rólam, hogy soha nem voltam kommunista, nem tűrtem az elvtársazást, a KISZ-nek sem voltam tagja. A szentesi iskolaigazgató, egy meggyőződéses kommunista, '53 szeptemberében összehívta az iskolagyűlést és ezzel kezdte: Szokol Mihály nem folytathatja a tanulmányait, ki kell zárni. Rendszerellenesnek számítottam, hát kidobtak, megbélyegeztek.
Mihez kezdett ezután, végzettség nélkül?
Mivel rendszerellenesnek bélyegeztek, nem kaptam máshol munkát, csak a komlói szénbányában. A Kossuth II. aknában kezdtem dolgozni, majd rövidesen áthelyeztek az Anna-aknába, ahol kineveztek körletvezető helyettesnek. Tudja, az Anna-aknában akkoriban rabok dolgoztak, akik ott voltak elszállásolva a bányában és az ő körleteiket kellett felügyelnem. Sokan politikai okok miatt kerültek a bányába, így nem volt szabad érintkezniük a külvilággal. Ezt később úgy kerültük meg, hogy a rabok az én nevemre címeztették a leveleiket. Így egyfajta postás szerepet töltöttem be a körletben.
Emiatt került aztán a hírhedt Andrássy út 60-ba?
Nem, ez nem szúrt szemet a bányavezetőségnek. Más dolgokkal voltak azok elfoglalva, nem a rabok postájával. 1954 januárban nagygyűlést szerveztek a bányában. A vezetőség bejelentette, hogy majdnem duplájára - vagyis háromezer forintról ötezer forintra - fogják emelni a bányászok bérét. Ezután többen felszólaltak, hálálkodtak az emelésért. Engem megdöbbentett, hogy mennyien ujjonganak a kétezer forintos emelés miatt. Máig pontosan emlékszem mit mondtam, amikor én is szóhoz jutottam: „Minek örültök annak az ötezer forintnak? Normálisak vagytok? Használjátok az eszeteket! Megemelték a fizetésünket háromezerről ötezer forintra, de mennyi egy öltöny ruha ára? Tízezer forint? Mennyi egy munkásbakancs ára? Ötezer forint? Nem veszitek észre, hogy amit az egyik kézzel adnak, azt a másikkal rögtön el is veszik? Én ismerek egy olyan országot, ahol egy napszámosnak nincs állandó munkája, de ha a héten egy napot dolgozik, hatszemélyes családnak megveszi az ennivalót. Ha egy másik nap dolgozik, megveszi a cipőket a családnak. Ha harmadik nap dolgozik, akkor kifizeti a lakbérét. Ha olyan szerencsés, hogy negyedik nap is van munkája, azt meg a bőre alá teszi.”
Gondolom ez már szemet szúrt a bányavezetőségnek…
Miután befejeztem a mondanivalómat, két ávós rögtön letartóztatott és levittek a rabok közé az aknába. Úgy képzelje el, hogy egy hét után a testemen nem maradt annyi tiszta bőrfelület sem, mint a kis ujjam körme, annyit kínoztak. De továbbra is dolgoznom kellett. Egyik nap, amikor lent voltam az aknában, megjelent három ávós géppisztollyal a kezében, és úgy ahogy voltam magukkal vittek Budapestre, az Andrássy út 60-ba, ami akkoriban egy börtön volt. A cella ahová beraktak 2 méter hosszú és másfél méter széles volt, úgyhogy egy priccs éppen belefért. A padló alatt folyt a szennyvízcsatorna.
Az Andrássy út 60 máig hírhedt a celláiról és a kínzásokról, amelyeknek alávetették a rabokat. Önnel mi történt a börtönben?
Az Andrássy úton engem már nem kínoztak, legalábbis fizikailag nem. Amikor enni kértem, hoztak ennivalót, agyonsózva. Jól van, hát megeszi éppen az ember, ha éhes. Aztán a sósra megszomjazik az ember, úgyhogy inni kér és hoztak azt is. De olyan volt az a víz, hogy megállt benne a kiskanál. Agyon volt sózva az is. Ezzel kínoztak minket. Akkoriban mindenki tudta, ha valaki bekerül az Andrássy út 60-ba, akkor harmadnapra vége van. Hát harmadnap értem is jött a fegyőr, elindult velem felfelé a pincerészről. Na, gondoltam magamba, Miska, most mész a fal mellé…
Végül hogyan sikerült kiszabadulnia?
A fegyőr bevitt egy irodába, ahol elő volt készítve a ruhám, amiben behoztak. Nem értettem mi történik, de mondták, hogy öltözzek, mert visszavisznek Tótkomlósra. Amikor visszaértünk, rögtön bevittek a bányaigazgatóhoz. Az meg rám förmedt: „Szokol, tudja, hogy a munkások még mindig a föld alatt vannak!?” Hát kiderült, hogy az a 820 ember, aki részt vett a gyűlésen, nem volt hajlandó felvenni a munkát, amikor látták, hogy elvittek engem az ávósok. Azt mondták a bányavezetőnek, hogy addig fognak sztrájkolni, amíg vissza nem hoznak engem a bányába. Úgyhogy nekik köszönhetem, hogy kiengedtek.
Nyíltan kritizálta a rendszert és megjárta az Andrássy út 60-at is. Ezek után már nem csodálkozom, hogy '56-ban is a tótkomlósi forradalom élére állt. Mesélne arról, hogyan került a forradalmi események sodrásába?
1956-ban, 23 évesen, már egy gépállomáson dolgoztam Tótkomlóson. Október 23-án a Szabad Európa Rádió beszámolt a budapesti diákok békés tüntetéséről. Erre a hírre mi is népi gyűlést hirdettünk a Búza téren. Este bemondták, hogy a rádiónál az ávósok rálőttek az egyetemistákra, amire Tótkomlóson is felbolydultak az emberek. A téren többen is felszólaltak, köztük én is. Megkérdeztem: ki tartana velem, hogy felszámoljuk a városban a kommunista rendőrséget? 93 ember csatlakozott hozzám, együtt mentünk a rendőrség épületéhez. Egy puskánk volt, meg egy géppisztolyunk, de ahogy a rendőrök meglátták a tömeget, szó nélkül letették a fegyvert és hazamentek. Erőszak nélkül leváltottuk a városban a kommunista vezetést. Aztán néhány nap múlva, amikor már jött az orosz csapatok bevonulásának a híre, Szegedre indultunk elhárító fegyverekért, de elkaptak minket. November 4-én, mire az orosz csapatok bevonultak, már minden visszaállt a régi rendbe, én pedig hatod magammal börtönbe kerültem Tótkomlóson. Tudtuk, hogyha nem szökünk meg és hagyjuk el az országot, bitófára kerülünk.
Hogyan jutottak el a börtönből a határig?
Ez nem egy szigorúan őrzött börtön volt, csak egy rendőrségi szoba, úgyhogy hamar sikerült kijutnunk. Elkötöttük a teherkocsit, amivel elkaptak minket Szegednél és elindultunk a Dunántúl felé. Pécs felé utaztunk, aztán Keszthelyen keresztül harmadnapra értünk el az Őrségig. De akkor már olyan éhesek voltunk, hogy muszáj volt megállnunk valami ételt szerezni. Nádasdon, a határtól 25 kilométerre próbálkoztunk, de olyan volt az egész város, mintha süketnémák lakták volna. Tudja, a forradalomnak már vége volt, rajtunk meg látszott, hogy menekülő forradalmárok vagyunk. Nem nagyon akartak velünk szóba az emberek. Végül a templom mellett egy parasztember behívott minket magához. Kikérdezte kik vagyunk, honnan jövünk, aztán megvendégelt minket. Mikor továbbindultunk, ő figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert a határon minden órában orosz őrjárat van, vadásznak a szökevényekre.
Találkoztak orosz katonákkal?
Amikor elértünk a Rábához a hídnál két orosz őr állt. Azonnal kérdezték, hogy hová megyünk a teherautóval. Na, abban a fél órában én többet hazudtam, mint 82 év alatt összesen. Akkor még tudtam oroszul, úgy magyaráztam nekik, hogy hát megyünk a következő faluba, hogy élelmiszert vigyünk a laktanyába a tovarisoknak. Vallattak valami fél órát, aztán megtanácskozták mi legyen, de végül tovább engedtek minket. Onnan már egyenesen a határig mentünk, addig, amíg már látszottak az őrtornyok. Akkor mondtam a fiúknak, hogy szálljunk ki, innen már csak gyalog tudunk továbbmenni. Nem mentünk száz métert, hát a kocsi már kigyulladt a lövésektől, amiket leadtak ránk az őrtoronyból. Elkezdtünk rohanni, át a száz méter széles határsávon, de úgy, hogy tudtuk, hogy bármelyik pillanatban ráléphetünk egy aknára. A határsávon volt egy fenyves, abba rohantunk be, hallottuk, hogy mögöttünk lövöldöznek a határőrök. De akkor már nekifutottunk a drótnak, ami a határt jelezte és átjutottunk Ausztriába. Az osztrák oldalon buszokkal várták a menekülteket, onnan vittek minket a bécsi lágerekbe.
Hogyan jutott ki Bécsből Kanadába?
A lágerben az első mondat, amit hallottunk az volt, hogy aki Kanadába akar menni, az legyen készen, mert másnap indulnak a vonatok. Úgyhogy odasiettünk az emigrációs irodához, amit egy koncertteremben volt berendezve, és feliratkoztunk a kanadai listára. Másnap már a Párizs felé tartó vonaton ültünk. Onnan mentünk tovább Le Havre-ba a kikötőbe, ahol egy francia katonazenekar a Himnuszt, a Szózatot játszotta nekünk. Ezzel búcsúztattak minket. 9 nap múlva érkeztünk meg Kanadába, ahol hatalmas tömeg várta a hajónkat. Kiderült, hogy a kanadaiak hallottak a magyarországi eseményekről és kíváncsiak voltak a forradalmárokra. Miközben szálltunk le a hajóról, papírpénzt meg fémpénzt dobáltak nekünk, és egy katonazenekar játszotta a tiszteletünkre a Himnuszt. A tömeg olyan lelkesen fogadott minket, úgy ünnepeltek, hogy alig tudtunk kijutni tőlük a partra.
Járt 1956 óta Magyarországon?
1986-ban a fiammal mentem haza Tótkomlósra. Erről a látogatásról igen vegyes emlékeim vannak. Rögtön az érkezés után meghívtam az összes rokonomat, barátomat - akiket 30 éve nem láttam - a Komló Hotelbe egy vacsorára. De tudja, sokan nem jöttek el, mert féltek a következményektől, hogy mi történik, ha egy disszidenssel találkoznak. Így is összejöttünk vagy negyvenen, jól éreztük magunkat. Másnap, amikor betértünk a helyi kocsmába, egyszer csak azt mondja nekem a csapos: „Miska bácsi, maga körül remeg a nép!” Én meg nem értettem mire gondol, mondtam neki, hát te meg mit beszélsz? De nem mondott semmit. Rá egy fél órára jött egy vendég, az is azt mondja: „Miska bácsi, itt sötétek ám az utcák…” Aztán pár perc múlva jött egy alak, aki csak ennyit mondott nekem: „Miska bácsi, az üzenet az, hogy pénzért ölnek itten…”
Döbbenetes! 1986-ban még létezett ilyesmi?
Ó igen! Nem hiába hívták annak idején Tótkomlóst a kis Moszkvának! De tudja mit? Így legalább tudom, hogy voltak olyanok a városban, akik 30 év után sem felejtették el, mit csináltunk 56-ban.
További szemtanúkkal készített interjúkat olvashatnak a windsori Mindszenty-Hallban október 21 és november 20 között megrendezett „Pesti srácok” c. kiállításon.
