I. A statisztikák tükrében
Mivel nem ismerjük az Egyesült Királyságban élő magyarok felekezeti megoszlását, katolikus honfitársaink létszámáról sincsenek adataink. Jelen esetben azonban ennek nincs is jelentősége, hiszen csak azokra a katolikus magyarokra vagyunk kíváncsiak, akik személyesen is kötődnek az említett közösségek valamelyikéhez. Ezzel kapcsolatban viszont már rendelkezésünkre állnak bizonyos adatok. Nemrég jelent meg Peter Brierley angol statisztikus 2017-es, felekezeti adatszolgáltatásokon alapuló összesítése, amely az Egyesült Királyságban élő, vallásukat ténylegesen is gyakorló hívekről közöl információkat, többek között etnikai bontásban is. Ennek alapján az angliai magyarság egy lényegében szekularizálódott népcsoportnak tekinthető, amelynek csak egy egészen kis hányada kötődik valamelyik keresztény felekezethez, legalábbis az anyanyelvű vallásgyakorlást illetően. (Az angol nyelvű felekezeti struktúrába betagolódott magyar hívekről nincsenek információk.)
Az elmúlt hat évre vonatkozó adatok szerint Angliában négyszázan látogatják a magyar nyelvű katolikus miséket (Walesben, Skóciában és Észak-Írországban erre eleve nincs lehetőség), a kiadványban közzétett prognózis szerint azonban 2022-re az említett létszámnak már csak a felével számolhatunk. Figyelembe véve azt a tapasztalati tényt, hogy a magyar diaszpórán belül főleg az ’56-os emigráció idős tagjaira jellemző a gyakorló vallásosság, az előrejelzés logikusnak tűnik. Az a feltevés viszont, hogy a jelenleg még stabil létszámú közösség négy éven belüli megfeleződik, erős túlzás.
Anglia 800 ezer, illetve az Egyesült Királyság 1,3 millió gyakorló katolikusához képest a templomlátogató magyarok száma valóban elenyésző. A brit nézőpontból csupán kisebb etnikai csoportnak számító – az utolsó népszámlálás szerint 52 ezres, valójában néhány százezres – magyar diaszpóra esetében célszerű ezeket az adatokat inkább más közép-európai népcsoportokéval összevetni. A vallásukat anyanyelvükön gyakorló katolikusok száma a mintegy egymilliós lengyel diaszpóra körében a legmagasabb – 40 ezer fő –, de ami igazán meglepő, hogy a hétezer nagy-britanniai horvátból négyezren tartoznak valamelyik délszláv katolikus közösségbe. A vallásosság népcsoportonkénti arányszámai tehát olyan szélsőségesen eltérőek, hogy az néhány egyházközség esetében már felveti a kiküldött adatok hitelességének a kérdését.
Mivel a magyarságot – s így valószínűleg annak diaszpóra-csoportjait is – a felekezeti sokszínűség jellemzi, érdemes a gyakorló katolikusok számát a protestánsokéval is összevetni. E tekintetben a kiadvány sajnos még inkább összezavarja a képet: a gyakorló magyar reformátusok számát száz főben jelöli, ami a katolikusok létszámadatának ismeretében még hihető is lenne, ám a magyar evangélikusokra vonatkozó 2500 fős érték – méghozzá folyamatos létszámgyarapodást előrevetítve – a Kárpát-medencei felekezeti arányok ismeretében irreálisnak tűnik. Ráadásul a kiadvány szerzője a szöveges kommentárban egymás szinonimájaként használja a lutheránus és a református jelzőt.
Magyar szempontból a Brierley-féle összegzés legnagyobb erénye, hogy – a brit állami statisztikáktól eltérően – nem származási ország szerint közli az etnikai adatokat. Az angliai magyar katolikus és református közösségekben ugyanis egyaránt találunk anyaországból érkezetteket és elszakított területekről származókat, így az egyházközségi adatok valóban a magyarokra, s nem csupán a magyarországiakra vonatkoznak.
Mindent egybevetve, a hitüket gyakorló angliai magyar katolikusok aránya meglehetősen alacsonynak mondható. Közösségteremtő erejüket tekintve azonban a helyi egyházközségek mindig jelentősebb szerepet játszottak a nyugati magyarság életében, mint ahogy azt a templomba járók száma alapján feltételezni lehetne. Az igazi kérdés tehát az, hogy a négyszáz hívőnek teret adó katolikus intézmények a valóságban milyen szerepet töltenek be a helyi magyar diaszpóra életében, és mindez hogyan játszódik le a valóságban. A továbbiakban erre keressük a választ.
II. Közösségi élet a gyakorlatban
A magyar katolikus egyesületi élet története több mint hat évtizeddel korábbra nyúlik vissza. Az Angliai Római Katolikus Magyarok Egyesületét (ARKME) még 1954-ben alapították a kommunizmus elől menekülő magyar emigránsok, s egyik első lépésükként közadakozást szerveztek, amiből saját székházat vásároltak London Notting Hill nevű részében. Az összesen száznyolcvan négyzetméteres épületet Mindszenty József hercegprímásról nevezték el. Az ’56-os forradalmat követően, amikor immár magyarok tízezrei választották új hazájuknak Nagy-Britanniát, az ARKME közösségkovácsoló szerepe tovább erősödött, s a Mindszenty-ház is egyre fontosabb szerepet játszott a magyar diaszpóra életében, mindenekelőtt a hitélet területén. Ugyanakkor a nagyobb rendezvények esetében az egyesület már kénytelen volt lengyel vagy ukrán szervezetektől bérelni a termet, így mind erőteljesebben merült föl az igény egy új, közösségi szerveződésekre alkalmasabb székház iránt.
A székházcsere végül csak a kétezres évek elején vált lehetővé, méghozzá egy sajátos urbanisztikai jelenségnek köszönhetően: a londoni belváros folyamatos terjeszkedése ekkorra az addig átlagos városrésznek számító Notting Hillt is elérte, ami jelentősen megnövelte a helyi ingatlanok értékét. Ennek köszönhetően az ARKME 2007 márciusában a Mindszenty Ház eladási árából egy négyszer akkora iskolaépületet tudott venni a nyugat-londoni Ealingben, ráadásul a bevételből még a teljes belső átalakítást is finanszírozni tudták. A háromszintes, Szent Istvánról elnevezett ház a maga 950 négyzetméterével, közel 300 négyzetméteres közösségi termével, kápolnájával, házikönyvtárával és szállásszobáival jelenleg az egyik legnagyobb magyar tér Angliában. A házban rendszeresen megrendezett hitéleti események és szabadidős programok – bálok, előadások, koncertek, filmvetítések, stb. – ma már meghatározó eseményei a londoni magyarok mindennapos életének.
Ami a hitéletet illeti, Angliában élő katolikus honfitársaink jelenleg két londoni helyszínen – a Szent István Házban és Croydonban –, továbbá Lutonban, Bristolban és Cambridge-ben vehetnek részt magyar nyelvű misén. Az ötvenes évektől napjainkig összesen négy pap szolgálta az Angliában élő katolikus magyarságot; 2011-től Csicsó János látja el a főlelkészi feladatokat. A hitélet központja a Szent István Ház, ahol havonta kétszer celebrálnak vasárnapi misét. A főlelkészségen magyar nyelvű keresztelést, esketést, gyóntatást is kérhetnek a hívek. A házban mára kialakult egy 50-100 fős katolikus közösség, amely rendszeresen részt vesz a vasárnapi szertartásokon, illetve az azt követő programokon. Ehhez adódik még hozzá az a több száz vagy akár ezer magyar, akik a fentebb említett kulturális és szabadidős programok révén kerülnek kapcsolatba a Szent István Házzal.
Az angliai magyar főlelkészségen évente 15-20 keresztelőt tartanak, növekvő számban. Bár a szertartás nyelve magyar, a megkereszteltek számos esetben már vegyes házasságokból származnak. Hasonló a helyzet az esküvőkkel is: a felkészítő beszélgetéseken már olasz, lengyel és argentin jegyesek is részt vettek. A főlelkészség egyéb lelkiségi programokat is szervez, így például zarándoklatokat, ifjúsági és felnőtt hitoktatást, adventi és nagyböjti lelkigyakorlatokat (utóbbiakat általában vendégpapok bevonásával). 2017 májusában a Szent István Ház adott otthont a magyar diaszpóráért felelős nyugat-európai papok konferenciájának, de megfordult már itt vendégként Erdő Péter esztergomi bíboros, Jakubinyi György erdélyi érsek és több más püspök is. Emellett olyan, nemzetközi jelentőségű kezdeményezésekből is aktívan kivették a részüket, mint például a magyar származású Skóciai Szent Margit tiszteletére szervezett – középkori eredetű – éves zarándoklat újraszervezése, vagy Becket Szent Tamás esztergomi csontereklyéjének ünnepélyes angliai bemutatása.
Amikor a nagy-britanniai magyar katolikus közösségekről beszélünk, megemlíthetjük a cserkészetet is, amely bár nem katolikus szervezet, de egyértelműen keresztény értékrend alapján működik, és sok szálon kötődik a Szent Istvánhoz Házhoz. A londoni magyar cserkészmozgalom mindössze öt éves. A Kossuth Lajos nevét viselő csapatot (és dióhéjban a nyugati magyar cserkészetet) ebben a cikkben mutattuk be részletesebben.
