A legszebb az élet

Aztán megtudtam egy keveset abból, hogy lesz egy grófi család sarjából népzenész-előadóművész, és miféle játéka az életnek az, hogy tizenhárom koboz egyszerre szólaljon meg figyelmeztetni egy nőt az útjára. 

Cs. Zs. E.: Milyen élményekkel érkeztél a délelőtti előadásról?

V. Zs.: Nem először voltunk itt, és nagy örömünkre szolgál, hogy visszahívtak, mert nagyon megszerettük Írországot. Nagyon más világ, mint a miénk, de nagyon barátságos, nagyon emberi. Zord és szívbéli egyszerre. Zenészként nagyon érdekes látni, hogy a valamikori kultúrházaik a kocsmák lettek, az ember bemegy, és lépten-nyomon csodálatos zenéket hall. Ez óriási élmény volt, mert nálunk ez nincs, bár Magyarországon most a népzene nincs rossz helyzetben. 

Cs. Zs. E.: Hol látod a változásokat, milyen értékeket látsz erősödni, gyengülni a magyar népzenében?

V. Zs.: Bár gyakorló népzenész is vagyok, de most nem vagyok nagyon hiteles véleményalkotó, mert mióta eljöttem Budapestről, nem járok napi szinten ilyen közegbe. Azt látom, hogy csodálatosan sok népzenei program van, kicsi sejtektől egészen a televízióig, ugyanakkor óriási a szakadás az ezzel foglalkozók és az erről halványlila gőzzel nem rendelkezők között. Másrészt klikkesedést is érzek, és nagyon kevés olyan népzenészt látok, aki ezt nem csak azért csinálja, mert ez tetszik neki, hanem valóban hagyományőrzést is folytat. Abba nem bonyolódnék bele, hogy a hagyományt lehet-e úgy működtetni, ahogy régen, nyilván másképp kell őrizni, de ha műveljük, csináljuk, játsszuk, faragjuk, vagyis nemcsak üzletből műveljük, akkor éltetjük is. Ez az éltetés nem feltétlenül valósul meg a táncházas közegben. Mindenképp magasabb rangú szórakozás, mintha valaki diszkóba menne, és ennek nagyon kell örülni, de ha elkezdünk arról beszélni, mi a különbség a szórakozás és a mulatás között, ahogy a magyar mondja és teszi, minőségben, értékben múlatja idejét.

Keveseknek adatik meg, hogy a hagyományőrzéssel tanítson, neveljen is. 

Szakadékot említettél, ami a közönség és a népzenével foglalkozók között van. Ti mire jutottatok, hogy lehet áthidalni ezt?

V. Zs.: Nagyon egyszerű. Csináljuk, jól csináljuk, igyekszünk hitelesen csinálni, nem üzletileg, nem csak alkalmazzuk a hagyományt, hanem éltetjük is: Ez ugyanúgy példa, mint ha a gyerekeink előtt helyesen viselkedünk. Nem kell feltétlenül szakkönyvekből megtanulni, hogyan legyen a szülő jó szülő, így van ez az alkotói területen is. 

Neked kik mutattak példát?

V. Zs.: Zenében hosszú az utam, első körben rengeteg értékes zenét hallgattam és jazzt tanultam, improvizatív zenét játszottam, Szabados György zenekarának lehettem tagja, ami nagyon nagy dolog volt. Ő szellemileg is nagy mesterem volt. Dresch Mihályt, Grencsó Istvánt is jó barátomnak és példaképemnek tudhattam, együtt játszhattunk hosszú évekig, aztán Szemző Tibortól tanultam klasszikus zenét, és csak ezután közelítettem rá a magyar népzenére és annak mestereire. Lenyűgöző iskola volt az utcaszínház világa, máig is csinálom.

A gyerekkel való foglalkozás egy nagyon érdekes dolog, ebbe én egyszer csak oda értem, eszembe nem jutott még 30 éves koromban sem, hogy gyerekekkel foglalkozzak, de egyre többször kerültem olyanok mellé, akik ezt csinálták, és jól csinálták. Az példa volt.

Cs. Zs. E.: Hogy függ mindez össze a ti kettőtök személyes történetével, hol kapcsolódik ebbe az Aranyalma Páros létrejötte? 

V. Zs.: Egy másik zenei vonalon találkoztunk össze, Grandpierre Attila Vágtázó csodaszarvas együttesébe csöppentem bele, Szokolay Balázs helyére, és Detti volt ott az énekesnő. Ennek a csapatnak a mai napig tagjai vagyunk. Olykor magam sem értem, mit keresek ott, csak azt látom, hogy sok fantasztikus zenész hatalmas lélekkel csinálja ezt egy olyan ember mellett, aki sohasem volt zenész, mégis valami különlegeset nyújt. Tőlük is sokat tanultam. Ott találkoztunk, aztán abból házasság is lett, és Detti akkor már foglalkozott gyerekekkel, én is gyerek-táncházaztam, és annyira egyértelműen adódott, hogy együtt valami fontosat tudunk létrehozni.  

Cs. Zs. E.: Hogy zajlik a közös alkotás?

V. Zs.: Például a mesetáncházat, de a koncertdarabjainkat is együtt hozzuk létre, szerencsésen párosul kettőnk különböző alkata, mert Detti inkább az ötletgazda, én pedig az elrendező, kifésülő és tökéletesítő alkat vagyok. Nekem arra van jó rálátásom, hogy ezt más sorrendbe kellene, itt még hiányzik valami, mi az, ami túl harsány, vagy nem elég harsány. Ez a tökéletesítés nekem az egész életemben, tárgyi környezetemben alapvető – például Detti gyönyörű kézművesmunkákat csinál, én meg tudom, hogy hova kell tenni a házban, és hogy lehet jól használni.

Cs. Zs. E.: És mi inspirál? Mi indít el bennetek egy közös történetet?

V. Zs.: Remélem, egymást is inspiráljuk! És nagyon inspirálnak a gyerekek, a saját és a közönség soraiban lévők is. Kettőnknek együtt nyolc gyermekünk van, egy közös. Mindketten nagyon figyelünk a hiteles alkotókra, ez számomra azt jelenti, hogy életében is azt közvetíti valaki, amit a színpadon vagy egy táncházban. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül népviseletben jár Budapest utcáin, hanem hogy amikor nem abban van, akkor is azt érzed, hogy rajta van. Én is elkezdtem bicskatokkal járni, de most már nem mindig veszem föl, mert remélem, hogy anélkül is látszik, hogy ott van az oldalamon. Mondok erre egy példát. Néptánc-csoportokat kísértem egy időben, sokat jártunk külföldre, és előadás után láttam, hogy leveszik a gyönyörű ruhát, felveszik a joggingot, nem nagyon éreztem, hogy tovább élnek, amit előadtak. Szöget ütött a fejembe, hogy akkor tulajdonképpen mindegy, mit csinálnak? Vagy emelkednek is a sok száz éves tradíció által, amit a színpadon különben kiválóan eltáncoltak?

Cs. Zs. E.: Egyfajta egységről beszélsz, a külső és belső egységéről? Hogy az ember azt éli, amit csinál, hogy azonosul?

V. Zs.: Igen. A hagyománynak az lenne a lényege, hogy a népesség jelentős százalékának, amely saját kútfőből nem találja a helyes, lényeges, megtartó utat, amivel nem pusztítja a környezetét, nem lesz kedélybeteg, hanem ami fenntart egy családot, egy közösséget, egy falut, egy várost, egy nemzetet, szóval ezt megadja. Kínál egy megfelelő tárgyi környezetet, hagyományos szép tárgyakkal, megfelelő zenét, táncot, népmeséket. Amiket különben nem elsősorban gyerekeknek mondtak, hanem felnőtteknek. És bár mi is gyerekekkel foglalkozunk, ki merem mondani, hogy túl sokat foglalkozunk velük, megesznek bennünket, miközben mi nem vállaljuk a felelősséget, hogy példát mutassunk. Nemrégiben hallottam egy mondást, miszerint mi voltunk az utolsó nemzedék, akik még engedelmeskedtünk a szüleinknek, és mi vagyunk az első nemzedék, akik már engedelmeskedünk a gyerekeinknek. Szerintem ez pontosan fedi azt a tévelygést, ami a gyerekeinkhez való viszonyulásban mostanában van. 

Cs. Zs. E.: Szerintem az egyik kulcskérdés a felnőttek felelősségvállalása, illetve annak hiánya. Hogy állunk mi a saját életünk felvállalásával. Ezen az úton haladva pedig az értékekhez jutunk, amelyek változóban vannak.

V. Zs.: Igen, ez történik a politikától kezdve a kultúrán keresztül a hétköznapi bevásárlásig. Kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét, de ne gondolkodjon arról, hogy be kell-e venni a gyógyszert.

Cs. Zs. E.: És téged mi tart meg, hogy kövesd azt az utat, amit jársz, hogy őrizd, amit kaptál, hogy átadd a nehezebb időszakokban is?

V. Zs.: Kívülről a jó példák és a jó emberek és a szeretet. Magamról azt tudom mondani, hogy kiskorom óta igazságkereső típus voltam, akkor is, ha beverték a fejemet érte. Egyszerűen nem tudok mást tenni, csak így tudok életben maradni, hogy a legegészségesebbet, a legbecsületesebbet, a jövőbe mutató utat keresem – persze nem találom meg mindig.

Cs. Zs. E.: És amikor valami igazságtalanság ér, egy ilyen helyzetből hogy állsz fel?

V. Zs.: Négy évvel ezelőtt mindhárom koszorúeremet kidobták a kukába, és azt mondták, már rég meg kellett volna halnom, mert annyira a szívemre veszem a dolgokat. De visszajöttem onnan. Nem feltétlenül a halálközeli élmény hatására, de most kezdek eljutni oda, hogy képes vagyok alázattal, könyörülettel és odaadással túllépni dolgokon, és megmaradni annál, hogy segíteni próbáljak. Nem személyeskedni, szidni, amit sokat tettem életemben, és amit nagyon bánok is. 

Cs. Zs. E. Neked mit jelent az a szó, hogy szeretet? Mert mostanában ezt olyan gyakran használjuk, de számodra ez hogyan lesz hiteles? És a segítés... jó szándékkal van kikövezve a pokol útja...

V. Zs.: Nekem ebben az életszakaszban az egy része a szeretetnek, hogy nem akarok erőszakosan mindig segíteni. Ez a jó példa fonódik erősen össze a szeretettel. Akkor is jó példát mutassak, amikor éppen más dúl bennem. Amikor éppen káromkodnék egyet. 

Cs. Zs. E.: Ez egyfajta távolságtartás is?

V. Zs.: Én ezt azóta tudom megcsinálni, mióta jobban odafigyelek másokra. Ez az igény mindig megvolt, de átértelmeződött. Egy bizonyos szinten elvonultam, eljöttem Budapestről, sok jó emberre találtam, és odamegyek muzsikálni, ahova hívnak, odamegyek beszélgetni, ahol ezt szeretnék is, annak mondok okosakat, aki ennek örül.

Cs. Zs. E: De ehhez fel kellett adni az önérzetességet, az egót...

V. Zs.: Így van, nagyon komoly egót kellett feladni. Nem vagyok ennek az útnak a végén, és ebben segített az is, hogy szembesültem azzal, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet. Erről az európai ember nem szeret beszélni.

Cs. Zs. E.: Az előadásaitokon erről hogy beszéltek a gyerekeknek?

V. Zs.: Ahogy benne van a népdalainkban, az bőségesen elég. Megérzik ők. Vannak régi szavak, amiket nem értenek, arról kell beszélgetni, a többit megértik. Nagyon szeretek poénkodni is, ami sokszor inkább a szülőknek szól, de annak a tartalma este már eljut a gyerekekhez is.

Cs. Zs. E.: A szülőket külön is megszólítjátok?

V. Zs.: A legjobb együtt. A család az egyik legfenyegetettebb pontja az életünknek, nekünk is felbomlott az előző családunk, de ha családban kezeljük azt, akinek éppen muzsikálunk, az már jó. Mert akkor azt közvetíted felé, hogy összetartozik a családjával.

Cs. Zs. E.: A család alapja a párkapcsolat. Mindketten egy másik családból léptetek egymás felé, mi a titok, hogyan, mit érlelt meg benned az élet, hogyan lehet őrizni, éltetni ezt az alaptüzet?

V. Zs.: Mindketten egy másik családban éltünk. Erkölcsileg ezt megoldani, hogy valami felbomlik, más formában tudsz csak előre lépni, ez irdatlan veszteség felnőttnek, gyermeknek egyaránt, ami megtörtént, de nem lehet önmagában bűnnek nevezni. Mert egy elmérgesedett közeget nem lehet megtartani minden erőszakkal. Nagyon nehéz kérdés ez. Olyan ez, mint egy elvesztett gyerek. Túl lehet rajta lenni, nagyon sokat lehet belőle emelkedni, a megpróbáltatás által, de jó, értékes eseményként soha nem tudod kezelni. 

Cs. Zs. E.: Megbántál dolgokat az életedben? Ítélkezel, értékeled, ami történt?

V. Zs.: Hogyne, az a dolga az embernek, hogy ne szőnyeg alá söpörje a múltat. A szembenézésből következik, hogy ítéletet mondok az életem felett, jó volt, vagy rossz. Az életem tetteit, annak ellenére, hogy mindig jóra törekvőnek éreztem magam, életem tetteit 90%-ban inkább hibásnak mondom. Nem csúnya, ronda dolgokat csináltam, csak ma már tudom, mennyivel jobban lehetett volna. Ha legalább egy ilyen szellemiséget közvetítettem volna, mint amit most vallok.

Cs. Zs. E.: De talán ez mind kellett ahhoz, hogy eljuss ehhez a szellemiséghez.

V. Zs.: Igen, de nem mindegy, hogy valaki csak a maga útját járja, vagy másokról is szól ez az út, és úgy is boldog lehet. Sőt, csak így lehet igazán boldog. Életem jelentős részében úgy éltem, azt sem bánom, ha meghalok. Nem a tárgyi, hanem a lelki szenvedés volt nagy, mert a környezet nem azt adta, ami én akartam, de ez az elvárás része. Én sem azt adtam, amit kell ahhoz, hogy a környezetem azt nyújtsa, ami felemel. 

Cs. Zs. E.: Először belül kell...

V. Zs.: Hát, igen, de ez iszonyú nehéz. Én nagyon sok önmarcangolással jutottam el oda, hogy jóra törekvő, ne önző embernek tűnjek, és talán ne is legyek az... Úgy éljek, hogy boldogan, másokért. Ehhez küzdeni nagyon sokat kell. 

Közben felébredt Detti is, Zsolttal helyet cseréltünk. Az erőt érzem közösnek, mert a ritmus különböző, a férfias, kimért taktusok után egy pergőbb, áramló közeg fogad.

Cs. Zs. E.: Zsolttal a mélységeknél hagytuk abba, így innen folytatnám. Téged mi tart meg, hogy tudd csinálni mindazt, amiben hiszel?

G. B: Hogy tudom, a felhők felett mindig süt a Nap, hogy van egy Egyetemes Rend, egy Végtelen Isteni Szeretet. Ehhez hozzákapcsolódni, ezt beengedni az életünkbe, efelé fordítani a tekintetünket – ez az, amit mi hozzá tehetünk.

Cs. Zs. E.: Te küszködtél magadban azért, hogy megadd magad ennek az erőnek?

G. B: Az embert rengeteg megpróbáltatás éri az életben, hogy ezáltal csiszolódjon. A küszködést nekem nem az jelentette, hogy megtaláljam a Fényt, hanem sokszor a döntéseim helyességébe vetett hitem megingása. Kiskorom óta fogékony voltam az elmélyülésre, a befelé figyelésre. A láthatón túli világot megtapasztalni és a megérzéseimet meghallani számomra olyan egyértelmű volt, mint a levegővétel. Azok mellett kiállni – akár az ezzel homlokegyenesen ellentmondó logikai érvekkel szemben –, na ez az, amit mind a mai napig tanulok. Mindig kiderül, számomra ez az egyetlen, hosszútávon járható út.

Cs. Zs. E.: Hol van mindebben a szeretet helye? 

G. B: Szerető családban nőttem fel, a szüleim figyeltek rám, bátorítottak, de metszettek is, ahol kellett. Igyekeztem, igyekszem én is így nevelni öt gyermekemet. Ha belegondolunk, hogy miképp a föld alatt a gyökerek összekapcsolódnak, úgy a mi, emberi életeink is valahol Egy-be tartoznak. Senkit nem bánthatsz meg úgy, hogy te magad ne sérülnél, és akárkinek egy kis figyelmet, segítséget, szeretetet is adsz, visszakapod – akár más embertől. Így az emberi gyengeséget, botlást is könnyebben elengedi az ember másnak – és ami nehezebb, magának is.

Cs. Zs. E.: Te honnan indultál el, mi segített, hogy idáig juss el?

G. B: A zene születésemtől fogva körülvett. Édesanyám dúdolása, az a rengeteg mese, mondóka, megunhatatlan éneklés és édesapám – aki főiskolai tanár, karvezető – jókedvű kóruspróbái (az Ifjú Zenebarátok Kórusa) voltak azok, amik megalapozták a zenéhez való viszonyomat, olyannyira, hogy bármilyen kedvem volt, vagy van, megszólal bennem egy népdal. Pont az oda illő. Még néha hamarabb, minthogy megfogalmaztam volna, örülök-e éppen, vagy valami bánt. A jóízű közösségi éneklés és a szakmailag magasra tett mérce mindennaposak voltak általános iskolai éveimtől kezdődően. Nyíregyházán, ahonnan származom, több jó, sőt világszínvonalú kórus is van, volt szerencsém évekig a Cantemus kórus vezetőjétől, Szabó Dénestől éneket, zenetörténetet is tanulni, és persze énekelni több kórusában is a világ számos színpadán.

A további éveimet is meghatározta az, hogy nagyon sok olyan tanítóm volt, akik magasra tették a mércét szakmailag és emberileg is. Meg kell említsem Debrecenből Karasszon Dezső és Kamp Salamon tanár urakat. A kedvesen, lelkesen, humorosan tanító attitűd párosult a szigorú számonkéréssel.

Cs. Zs. E.: És a főiskolás évek hogyan árnyalták mindezt?

G. B: A főiskolai éveket az anyává válás időszaka követte, hét év alatt négy gyermekem született, ez kissé átírta az addigi életformámat. Nyughatatlan voltam, és igyekeztem ebben az időben is folyamatosan képezni magamat. A gyerekeim által például. Rengeteget meséltem, énekeltem, mondókáztam én is nekik, báboztunk, kézműveskedtünk, játszottunk. Mikor nagyobbacskák lettek, akkor ismerkedtem meg a Kodály-tanítvány Kokas Klári nénivel és az ő zene-mozgás programjával. Egy lobogó, lángoló egyéniség volt, idős korában is, tele sziporkázó ötletekkel és gyengéd szeretettel.

S sorolhatnám soká, csak nyíltak a kapuk. Például a szerves magyar műveltséget kutatók kiváló előadásai által a Magyar Hagyomány Műhelyben.

Azt mindig is éreztem, hogy számomra jóval jelentőségteljesebb, ha „Élő” zenét hallok, népzenét – akár magyar, akár más népek zenéje –, improvizatív zenét, „régizenét” (értsd barokk kor előtti). 

Cs. Zs. E.: Kívülről egyenesnek tűnik az utad, egyre mélyül. Volt valami fordulópont, határkő, amit kiemelnél belőle?

G. B: Ebben az életszakaszomban láttam rá, kerekedett ki a miért is. És – mit ad Isten? – ekkoriban történt, hogy egy utcaszínházi fesztivál egyik esti előadásán egyszerre megszólalt tizenhárom koboz – az egyikük egy számomra máig fontos ember, Fábri Géza kezében. Ezt persze akkor még nem tudtam, csak annyit éreztem akkor, mintha felülről belém csapott volna egy villám: Detti, ez az, amivel neked foglalkoznod kell! Ezt követően sokáig, évekig nem jutottam még saját hangszerhez, alig bírtam ki. Mikor végre hozzám érkezett, illetve mióta mellettem, velem van, úgy érzem, az utamra tett. Hiába tanultam előtte évekig hegedülni, zongorázni, a koboz számomra a táltos ló, aki segítségével a múlt megtartó értékeit a jelenben át tudom adni a jövő nemzedékének.

Cs. Zs. E.: Az anyaság mit adott hozzá mindehhez?

G. B.: A második szülésembe egy orvosi műhiba (siettetés) miatt majdnem belehaltam, és ott esett le nekem a tantusz, hogy a nők megkapják ezt a hatalmas nagy erőt, hogy önmaguktól világra hozzanak egy kisgyereket. Az orvosi szaktudás fontos, de az akkor kell, amikor baj van. Több gyermekemet otthon szültem, és magam is jelen voltam segítőként szülésnél. Annyira gyönyörűen egyszerű, fénylő ez a kapunyílás!  S a folytatás, az anyaság akkora ajándék, öröm és felelősség, hogy az a kis lélek engem választ az útját kísérni – mert valahol ez a nehéz a gyereknevelésben, hogy tudom, az a gyerek nem az enyém, hanem megszületik, és elkezdi járni a saját útját. Abban segíthetem, hogy túl nagyot ne essen. Jobb, ha magától tanulja meg a dolgokat. És utána útjára kell engedni szeretettel.

Ebben a kicsi gyerekeket nevelő anyuka életszakaszomban történt, hogy az örökké nyughatatlan kezdeményező lelkületemmel egyszer csak találkoztam Grandpierre Attila feleségével, Kőszegi Renivel. És ahogy ott első alkalommal találkoztunk a játszótér homokozójánál, egymásra néztünk, hogy csináljunk már valamit együtt. Rögtön aktiválódott valami köztünk, és útjára indítottuk a „Zebegényi Fonót”. Hamarosan csatlakozott hozzánk több család is, akikkel nagyon gyakran összejártunk és hasonló korú cseperedő gyermekeinknek hét éven keresztül szerveztünk kézműves foglalkozásokat, táncházakat, fesztiválokat, gyerektáborokat, és a magyar néphagyomány jeles napjainak szokásait is felelevenítettük. Nem telt bele sok idő, az egész Dunakanyarból jöttek rendezvényeinkre a családok, de a legnagyobb érték az volt, hogy közösségben neveltük a gyerekeinket. Nekem ez hatalmas ajándék volt, tudtam, bármikor számíthatunk egymásra. Talán nem véletlen, hogy gyerekeim közül az egyik óvónő lesz, a másik tanítónő, a harmadik közösségszervező.

Az ÉLŐ kapcsolódás legszebb példáit élhettem át velük. Az egyik lánynak meghalt az édesanyja, akkor hajnal kettőig csak ott ültünk együtt. Jelen voltunk.

A Fonóval való kapcsolatomnak nagyon érdekes vége lett. Mivel életünk, a Fonóban lévő családok élete nagyon erősen összefonódott, nehéz volt a közösségnek elviselni, hogy egy másik kapcsolatba lépek. Én magam is éveket vívódtam és gyötrődtem emiatt. Kikerültem hát közülük, amibe majdnem belehaltam. De ami összekötött minket, az az aranyszál máig megmaradt. 

Cs. Zs. E.: De ki kellett kerülj, mert szinte magadat szülted újra...

G. B.: Igen, ez egy vállalt áldozat vagy büntetés is volt. Nem maradhattam ott velük. Utána évekig, a legkisebb fiam születéséig nem voltam biztos abban, hogy hogy éreznek ők. Karácsony táján egyszer csak felhívott az egyik volt barátnőm, hogy Detti, nincs kedved átjönni egy kis beszélgetésre? Dehogynem! Ki tudták ők is mondani, hogy fontos maradtam nekik, és akkor átmentem, beszélgettünk egy nagyot, és utána megindult a szülés. Szóval volt sok nehézség, de akármi történik, annyira szép az élet. Nem győzök hálás lenni érte. 

Cs. Zs. E.: Hogyan nézel vissza az új életszakaszra most? 

G. B.: A Zsolttal való találkozásom nagyon meghatározó volt. Tudtam, éreztem, ezzel az emberrel kikerülhetetlen fontos dolgom van. Egy pillanat alatt átírta az egész életemet. Fontos életút találkozás, rengeteget tanultunk egymástól, Zsolt az a szigorú tanító, aki nagyon keményen kijelöli a határokat. Az én csapongó, sokszor mindenbe belekezdő lelkesedésemre is felhívta figyelmemet a jelenlétével. Hogy olyat vállaljak, amit tudok tartani, olyanba kezdjek, amit be tudok fejezni, amit elkezdtem, azt kerekítsem le. Egy kicsit rendbe szedett a lénye. Bár mindig is jól éreztem magam a bőrömben, de nagyon lángoló vagyok, mellette rá kellett arra jöjjek, nem biztos, hogy csak az a szeretet, ha valaki lángolóan szeret, hanem az is, ha fékezve. 

Cs. Zs. E.: Hol válik el, fontos-e szétválasztani az előadói, muzsikus részed a magánemberről? Hogyan lehet megosztani a tüzet?

G. B.: A saját élettapasztalatok is alakítják a meséinket, és otthon, a magam örömére is zenélek. Az ünnepek a család életében is jelen vannak. Nem tudom, és nem is szeretném szétválasztani. Talán annyi, hogy amikor kiállunk az emberek elé, minden más addigi magánéleti terhet leteszünk, akkor csak a mese létezik, a zene lüktet, mi pedig elutazunk valami varázsvilágba. S ha jó csatornái, jó átadói vagyunk ennek a világnak – legyen a hallgató gyermek vagy gyermeklelkű felnőtt – hozzánk, illetve a meséhez kapcsolódik.

Cs. Zs. E.: Mit jelent számodra a hagyomány? Hogy lehet ezt megélni, élni, éltetni a mai világban?

G. B.: Istentől kapott ősi tudás. Rend. Viselkedés. Erkölcsi norma. A forma változhat, a tartalom megmarad. Egy adott mesét is sokféleképp el lehet mesélni, de a lényegi történések nem változnak. – Ha már itt tartunk, a népmeséinkben megőrzött bölcsességek mai napig aktuálisak.

Az interjú után vasárnap az Aranyalma Páros két foglalkozást tartott a corki gyerekeknek. Összhangról és harmóniáról kell írni, ami úgy válik élővé, hogy a két ember, férfi és nő elemi minőségét látom megnyilvánulni a teremben. A mese közös, közös a tér és az idő is. Közös a hagyomány tisztelete, a tiszta forrás, amit mindketten önmagukért és egymásért indultak megkeresni, és hogy magukban megtalálták, osztják, szórják, tanítják és közvetítik. Aranyszínű a példa, ami előttünk áll.

Fotó: Eplényi János