Ő már az év eleje óta „hetvenkedik”, s jó, ha mi is megszokjuk ennek a szép kerek számnak a kimondását, még akkor is, ha reá nézve alig hinnénk el ennek az első hallásra magasnak tűnő életkornak a valóságát.
Szándékosan fogalmazunk úgy, hogy „első hallásra magasnak tűnő életkor”, hiszen valójában, s különösen ma, a fiatal- és felnőttkor meghosszabbodásának idején, a hetvenes szám nem is olyan magas. Egyáltalán nem az Vencser László esetében, aki hétfőn és kedden ma is vezeti linzi, szerdán és csütörtökön pedig bécsi hivatalát, aki a linzi belvárosi templomban ma is rendszeresen szolgál, aki ma is folyton járja a világot s leginkább annak a magyarok lakta területeit, s aki, még ki sem jött a nyomdából a huszonvalahányadik könyve, a fejében már a következőt szerkeszti.
Kerek születési évfordulója napján a csíksomlyói kegytemplomban, három nappal később pedig szülőfalujában ad hálát Istennek és embereknek az elmúlt hét évtizedben kapott kegyelmekért, ajándékokért – ahogy a volt tanítványainak, paptestvéreinek, rokonainak, barátainak, falusfeleinek és kedves ismerőseinek kiküldött meghívóban fogalmaz. A meghívását elfogadókat egy új könyvvel is meglepi: a legutóbbi válogatáskötetének (Hittel a holnapért, 2010) megjelenése óta eltelt hét évből hetven írást, beszédet gyűjtött össze Értékeink útján című új könyvébe, amely éppen az ünnepi alkalomra jelenik majd meg. Vajon ha ki akarnánk fürkészni a hatvanadik születésnapja óta eltelt tíz esztendő teljesítményének statisztikai adatokban kifejezhető mutatóit, hányszor hét vagy hétszer hét vagy hétszer hetvenhét szentbeszédet, előadást, ünnepi beszédet, megjelent könyvoldalt, teljesített jócselekedetet, megtett kilométert, felkeresett országot, várost, falut találnánk? Csak könyvből több mint húszat segített napvilágra ez alatt a tíz év alatt, csak a Jakab Antal-centenárium évében (2009) Európa 5 országának, 13 egyházmegyéjének 43 településén több mint 70 emlékprogramot szervezett és tartott, s azóta is járja Erdély és Ausztria mellett a nyugati diaszpórát is, különböző egyházi és kulturális események, rendezvények kezdeményezője- és szervezőjeként vagy meghívott előadójaként. S ne feledjük el hozzátenni: ez tevékenységének „csupán” a magyar szelete, amit osztrák hivatalainak a vezetése mellett végez. Tempfli Imre stuttgarti teológus, történész fogalmazta meg a legtalálóbban, amikor „hídverőnek” nevezte Vencser Lászlót, aki „hidat vert régi és új, ódon és haladó, szeminaristák és elöljárók, ember és ember között, majd amikor a Gondviselés úgy hozta, hidat vert Ausztria és szeretett pátriája: Erdély, végül Gyulafehérvár és Linz között”. Ezeket a hidakat vigyázza, óvja, erősíti és gyarapítja azóta is szüntelenül.
Sosem feledte el Ditrót, Székelyföldet, Erdélyt, ahonnan indult. Készített helyet a szívében új hazájának is, de a legfontosabb számára a magyar nemzet egésze, amelyet nem tud darabjaiban, csak egészében látni. Éppúgy érez, amint a kétszáz éve született Arany János: „Nekem áldott az a bölcső, / Mely magyarrá ringatott.” Meghatározó, mindent eldöntő kérdés számára az istenhit, a keresztény értékrend, amit szűkebb szülőföldje oltott belé és táplált ifjúkori évei alatt. Ugyanígy elsőrendű jelentőségű számára az egyenesség és az igazságosság, amit rajongva szeretett szüleitől kapott örökül. És kísérője életének a szerénység, az önzetlenség is. Szabó Ernő linzi magyar lelkész ez év február 19-én Linzben úgy mutatta be őt a szentmise elején, hogy „Az Ember”, „A Mi Emberünk”. Igen, Vencser László sok szempontból az Ember, az emberségesség nagybetűs példája.
Adja meg a Jóisten, hogy lehessen még sokáig közöttünk ilyen „hetvenkedő” jó erőben, amilyenben most látjuk, és tehessen még sokat szeretett népéért és egyházáért. Mert terve még sok van, és mi azt kívánjuk, hogy azokat mind álljon is módjában megvalósítani, s utána majd legyen egynéhány pihentető nyugdíjas éve is. „Ha Isten éltet és ad egészséget és erőt, 2021. szeptember 12-én aranymisés leszek, vagyis pappá szentelésem 50. évfordulójához érkezem. De addig még van négy év, ami reményeim szerint továbbra is a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyarokkal való szoros kapcsolatban és együttműködésben telik majd el” – mondta nemrég egy vele készült interjúban.
Szükségünk van rá Ausztriában is. Józanságára, bölcsességére, nemzetünket összekovácsoló törekvéseire, erőfeszítéseire. Az ilyesmire mindenhol szükség van, ahol a közösség megmaradása s azon túl gyarapodása, előrelépése a cél. Kellenek ilyen, másokért élő fáklyavivők, akik köré odacsoportosulhatunk, akikre figyelhetünk, akikre számíthatunk. Akik mutatják az utat.
Ő azt mondja, köszöni mindenki imáját, a ragaszkodást, a szeretetet, barátságot, tiszteletet és megbecsülést. Mi azt mondjuk: köszönjük, hogy hídverőként él közöttünk, és hogy olyan úton lépked immár hét évtizede, amelyet egyféleképpen lehet csak kifejezni: értékeink útja.
Boldog születésnapot, Vencser atya!
Dr. Vencser László
Ditróban született 1947. június 17-én. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskolában végezte. A gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán 1965 és 1970 között filozófiát és teológiát hallgatott; a lelkipásztorkodástan hodegetika ismereteit Márton Áron püspöktől sajátította el, egyházjogtanára dr. Jakab Antal volt. Az 1970–1975-ös időszakban Rómában a Pápai Gergely Egyetemen teológiai tanulmányokat folytatott, licenciátusi vizsgát tett, a Pápai Lateráni Egyetem keretében működő Accademia Alfonsianán erkölcsteológiát tanult, majd doktori címet szerzett. Márton Áron püspök 1971. szeptember 12-én, Ditróban szentelte pappá. Papi mottója: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon másokat” (Mt 20,28). 1975 és 1991 között – Márton Áron, majd Jakab Antal megyéspüspökök kormányzása idején – a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán erkölcsteológiát tanított. Ezzel párhuzamosan néhány évig a fundamentális teológia előadója, 1981 és 1991 között vicerektor, illetve a Papnevelő Intézet gazdasági vezetője volt. 1990–1991-ben a Gyulafehérvári Egyházmegye újraalapított Caritas-szervezetének első igazgatója. Néhány az Erdélyben általa alapított intézmények közül: Jakab Antal Tanulmányi Ház, Csíksomlyó; Szent Erzsébet Öregotthon, Gyergyószentmiklós; Idősek Klubja, Ditró. 1991. szeptember 1-jétől Ausztriában él, ahol a Linzi Egyházmegye Lelkipásztori Hivatalánál az idegen nyelvű lelkészségek szakosztályának az irányítója. Emellett 1994 és 1996 között a Gyulafehérvári Főegyházmegye pénzügyi kamarájának igazgatója, 1996-tól 2007-ig a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház rektora, majd igazgatósági tagja volt. 1997–1998-ban a Német és Osztrák Püspökkari Konferencia bécsi székhelyű Kelet- és Közép-Európai Egyházi Projektek Információs Irodájának vezetője, 2000-től pedig az Osztrák Püspöki Konferencia keretében működő katolikus idegen nyelvű pasztoráció országos igazgatója. Ezen beosztása révén 2002-től az Osztrák Pasztorális Bizottságnak is tagja. 1985–2007 között a Gyulafehérvári Főegyházmegye székeskáptalanjának kanonoka. 2006-tól 2010-ig az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa (CCEE) keretében működő, svájci székhelyű Migrációs Bizottságának tagja. Négy éven keresztül, 2009 márciusától 2013 márciusáig tagja volt az Osztrák Szövetségi Kancelláriahivatal keretén belül működő Ausztriai Magyar Népcsoport Tanácsnak. Többször volt küldött a Magyar Országgyűlés Diaszpóra Tanácsának ülésein. Egyik alapító-elnöke a 2010 márciusában létrehozott Jakab Antal Keresztény Körnek, amelynek keretén belül az egy nemzetben való gondolkodás jegyében a Kárpát-medencében és a nyugati diaszpórában jelentős egyházi és kulturális tevékenységet fejt ki. Rendszeresen publikál, 1989 óta különböző erdélyi, magyarországi, ausztriai és más külföldi lapokban – többek között a kolozsvári Keresztény Szóban és a szintén kolozsvári Vasárnapban, az ausztriai Bécsi Naplóban, az Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete Erdélyi Szemmel című lapjában, valamint a nyugat-európai magyar katolikusok Életünk című lapjában – jelentek meg írásai. Közel harminc könyv szerzője/társszerzője, szerkesztője/társszerkesztője, lektora.
