Mariával a Magyar Állami Operaházról szóló előadásom kapcsán ismerkedtem meg. Ő volt ugyanis az esemény tolmácsa. Az előadás szövegével kapcsolatban telefonon egyeztettünk és hihetetlenül meglepett, hogy chileiként milyen kiválóan beszél magyarul. Gyorsan ki is derült ennek oka. Maria 17 évet élt Magyarországon. Úgy gondoltam érdekes lehet a története, és örültem, mikor beleegyezett és örömmel vállalta, hogy mesél nekem életének legmeghatározóbb éveiről.
Maria 1974-ben érkezett Magyarországra Chiléből édesanyjával és öccsével, miután édesapja menekülni kényszerült az országból 1973-ban a Pinochet diktatúra kezdetekor. Megrendítő, ahogy feleleveníti ezeket a viszontagságokkal teli eseményeket.
Édesanyjával és testvérével csak hónapokkal később tudták követni édesapjukat Peruba, ahonnan végre már együtt utazott tovább a család Magyarországra. Kérdésemre elmesélte Maria, hogy akkoriban épp Kanada, Románia, az NDK és Magyarország fogadott be politikai menekülteket és édesapja azért választotta Magyarországot, mert a megszerezhető információk alapján úgy gondolta, hogy családjának itt tudja biztosítani a legbiztosabb életet, oktatás, egészségügy és munka területén. Ennyi év után is úgy látja Maria, hogy édesapja jó döntést hozott. Azt, amilyen emberré vált, nagyban meghatározta az itt eltöltött évek és Maria hihetetlenül büszke a magyar örökségére.
Napra pontosan emlékszik Magyarországra érkezésük dátumára: 1974. augusztus 4. Kérdeztem, hogy hétéves gyerekként miként élte meg ezt a nem mindennapi helyzetet, hogy egyik napról a másikra országot, kontinenst, kultúrát kellett váltania. Elmesélte, hogy egyáltalán nem érte sokként a dolog. Ő inkább kalandként fogta fel az országváltást. Arra emlékszik, hogy egy csodaszép helyen, a Normafán egy szállóban laktak az első pár héten, ahol más latin-amerikai család is volt már. És hogy számára az volt a legfontosabb, hogy újra együtt van a család, biztonságban. Itt találkozott az első magyar ételekkel és nosztalgikusan emlegette, a cukros citromos teát. „Az első magyar szavakat is itt tanultam: „Nem szabad!”- emlékszik rá vissza nevetve. Két héttel később már lakáshoz jutottak és Maria szeptemberben el is kezdte az iskolát. Elmesélte, hogy az iskolakezdés egyedüli külföldiként az osztályban elég nehéz volt, de pár hónappal később már jól beszélte a nyelvet. Szerette az iskolát, az osztályát. Úgy emlékszik, hogy mindenki nagyon sokat segített neki, hogy mielőbb megtalálja helyét a közösségben. Kisiskolás évei alatt ismerkedett meg a hímzéssel, amit annyira megszeretett, hogy a mai napig kedves hobbija maradt.
A magyar ételekkel kapcsolatban arra emlékszik, hogy a főzelék, mint koncepció nagyon idegen volt számukra, és a sok savanyú ízhez és a tejfölhöz időbe telt, míg hozzászoktak, de végül annyira megszerette, hogy ma is sokat főz magyar ételeket, sőt a karácsonyi menü még most is tartalmaz magyar fogásokat.
1991-ben 25 évesen szüleivel visszaköltözött Chilébe, mert fontos volt számára a chilei kultúra megismerése is és persze nagyszülei, és unokatestvérei miatt is a költözés mellett döntött. Úgy fogalmazott, hogy ekkor érte őt igazán kultúrsokk. Magyarországon az élet természetes része volt a rendszeres színházba, moziba, koncertekre járás, a könyvek habzsolása. Ez Chilében akkor csak kevesek kiváltsága volt, amit Maria nagyon nehezen viselt, hosszú időben telt, míg valahogy vissza tudott illeszkedni a chilei közegbe. Nyelvi nehézségei is voltak, hiszen ekkorra már a magyar nyelvet beszélte nagyobb biztonsággal, spanyolul, elmondása szerint, egy tíz éves gyerek szintjén tudott csak kommunikálni.
Annak ellenére, hogy végül Chilében alakította ki a felnőtt életét és lett családja is, Magyarországhoz való erős kötődése sosem szűnt meg. Sok magyarországi ismerősével tartja a kapcsolatot, és legjobb barátja is magyar. Minden lehetőséget megragad, hogy a magyar nyelvtudását anyanyelvi szinten tartsa. Aktívan részt vesz a Santiagóban működő két szervezet, a Duna Magyar Művészeti és Folklór Egyesület és a Chilei Magyar Kulturális Egyesület által szervezett programokban, illetve azok létrehozásában.
Jövőre, ha végre ismét visszatér az élet a normális kerékvágásba, ösztöndíjasként szeretne Magyarországra jönni, abban bízva, hogy az itt kapott képzés után még hatékonyabban tudja majd segíteni a magyar közösség szervezeteinek munkáját is. Fontosnak tartja, hogy fia is jobban megismerje a magyar kultúrát, a magyar nyelvet, és megtapasztalhassa a magyar emberek kedvességét, ezért szeretné, ha Balassi ösztöndíjasként ő is ellátogathatna Magyarországra. Beszélgetésünk során többször említette, hogy mennyire hálás édesapjának, hogy akkor, 1973-ban Magyarország mellett tette le a voksát. A magyarországi éveire csupa derűvel és meghatódottsággal emlékezik vissza, hálával gondolva a magyarok szeretetére és segítségére.
