Varga János rektor köszöntő beszédében indító gondolatként Reményik Sándor Szivárvány című verséből osztott meg a vendégekkel egy részletet, amelyet a pénteki versvirrasztáson már nem tudott elmondani, pedig nagyon jól illik az Ars Sacrához, azaz a szent művészetekhez, amelyek Istenhez vezetnek minket. A költő ebben a művében a szivárványhoz hasonlítja a művészetet, mely állandóan, „örökifjan”, mint egy álom ott lebeg az égen, színei meg nem fakuló csodák. „Halványan, mint egy álom, És testetlenül, mint egy lehelet. Mint a művészet az élet felett.” A Fesztivál végéhez közeledve az lélekben már a következő programokra, a jövőre készülünk, arra hogy hogyan tovább, s miként lehet hasonlóan értékes és gazdagító programot szervezni, mert a kincsestár kimeríthetetlen – fogalmazott a rektor. Ebből a kimeríthetetlen kincsestárból fogunk ezen az estén is hallani a tudomány, a teológia, a filozófia és a költészet szavaival, majd utána a zenével, illetve a népzenével, mely szintén nagyon fontos része a művészeteknek.
Dr. Janka Ferenc a filozófia doktora, görög katolikus lelkipásztor, főiskolai docens, főállású oktató. Tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara mellett Rómában a Pápai Gergely Egyetemen végezte. 2007-2012-ig az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) főtitkár-helyettese. Több településen működött lelkészként, hitoktatóként és nevelőtanárként. Jelenleg Veszprémben parókus, ebben a tanévben (2019/20) lesz ezüstmisés. Ferenc atya vetítéssel egybekötött előadásának az eredetihez képest egy kicsit módosítva ezt a címet adta: Tudás, hit és szeretet. Mondandója kezdetén örömét fejezte ki, hogy arról beszélhet, ami a legjobban érdekli. Makón végezte az általános iskoláját. Azért lett filozófiával foglalkozó ember, mert olyan korszakban volt gyermek (70-es, 80-as évek), amikor a hit és hitetlenség kérdése egészen más kontextusban állt, mint ma. Görög katolikus papi családból származik és sokat foglalkoztatta a kérdés: kinek van igaza? Az iskolának, a hivatalos doktrínának, a tanároknak, az osztálytársaknak, akik közül egy sem járt hittanra és templomba, vagy pedig a szüleinek, akik élték a maguk hitét, imádkoztak és vallásos szellemben nevelték gyermekeiket? Ez az egyik legmeghatározóbb emléke a fiatalságából. Azóta is nagyon fontosnak tartja, hogy amikor papként beszél, soha ne a kész hitből induljon ki, hanem mindig élmények, emberi tapasztalatok, versek által szóljon a hitről, a hit világáról, valamint Istenről, az Isten szeretetéről. Ferenc atya ez alkalommal is tartotta magát ehhez a módszerhez. A közel másfél órás előadásában több filozófus, teológus, pszichológus nevét és tanulmányait/felismeréseit említette. A konkrét versekhez és festményekhez kapcsolódó gondolatai voltak különösen is figyelemfelkeltőek, ezek nagyon jól illetek az Ars Sacra Fesztiválhoz.
Isten jelenlétével kapcsolatosan kiemelte, hogy az otthon meghatározó, és elmondta a száműzetésben élő Márai Sándor Hol vagyok? című versét:
Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet – kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! - az iramot bírják.
Vajon, ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! – hol vagyok?
Külföldön egészen másként hangzik ez a vers, még akkor is, ha itt, Bécsben egészen közel vagyunk Magyarországhoz. Valóban, a költeményt hallva mintha egy pillanatra megállt volna a levegő a teremben. Amikor az ember a hazájától távol él huzamosabb ideig, természetes hogy időnként felteszi a kérdést: hol is vagyok én most, mit keresek én itt? Hol vagyok én otthon? Itthon otthon vagyok? Tamási Áron kérdezi majdnem ugyanezt az Ábel a rengeteg című művében. S Ábel, a székely fiú válaszában zseniálisan összesűríti a lényeget: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Az utolsó verselemzést érdemes még kiemelni, amely kiválóan összefoglalta az egész előadás fő ívét és mondanivalóját. Ez a mű pedig a jól ismert Füstbe ment terv, Petőfi Sándortól. Az általános iskolában az unalomig ismételtetett verstől – bevallom őszintén – nem sokat vártam, így amikor Ferenc atya elkezdte szavalni az ismert sorokat, azon gondolkodtam, hogy ebből vajon mit lehet kihozni, hogyan kapcsolódhat egy ilyen költemény ehhez a komoly, elgondolkodtató előadáshoz. Váratlanul ért a válasz: Ez a vers életutunkról és az Istennel való végső találkozásról szól, a régen látott Édesanyához való hazatérés képén keresztül. „Egész úton hazafelé…” – az út, nagyon fontos kép, az úton menni kell, meg kell tenni az utat. „Miként fogom szólítani …?” – Istent megszólítani lehet, de kimondani nem, sohasem lehet elmondani mindazt a szépséget, gazdagságot, ami az Isten. Hiszen mindig nagyobb a különbség, mint a hasonlóság a Teremtő és a teremtménye között, de ez nem baj. Isten titok-természete azért jó, mert nem fogunk unatkozni a Mennyországban. Mindig tud újat mondani az Isten, mindig tud meglepetéssel szolgálni, mindig tud nagyobb és szebb szeretetet adni. „Midőn (…) a kart terjeszti ki.” Az anya, az Atya mindig hazavár tárt karokkal, mint a tékozló fiú történetében is – s így lesz szép kerete az Ars Sacra Fesztiválnak: ezzel az evangéliumi részlettel kezdődött a rendezvénysorozat, s most ezzel zárul. „S jutott eszembe számtalan” – amikor mindent számadatokkal mérünk (időt, pénzt), akkor itt Petőfi kiléptet bennünket a mennyiség világából. „Míg állni látszék az idő / Bár a szekér szaladt.” A szekér szaladása a mérhető idő szaladása, az idő állni látszósága pedig az örökkévalóságnak. Az Istennel való találkozás az kegyelmi idő. Amikor az ember szeretetben várakozik arra, akivel találkozni akar, az kegyelmi idő. Az nem a szekér szaladásának az ideje, hanem a metafizikai idő, az örökkévalóságnak a kapuja. „S a kisszobába toppanék” – ez egy pillanat alatt beálló cselekvés, „s röpült felém anyám” – kilépteti a térből, tehát a két lélek röpül egymáshoz. „S én csüggtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán.” – A vers címe: Füstbe ment terv, tehát az, hogy nem sikerült. Nem sikerült elmondani. De mégis kilépteti időből, térből, a mennyiség világából Petőfit ez a találkozás, s egy csöndes gesztusban juttatja el őt a mondhatatlan világába, oda ahol nincsenek szavak. Ez a szeretet csöndje, ahol Istennel lehet találkozni. Sosem gondoltam, hogy a Füstbe ment terv című vers ilyen mélységeket hordoz és értő magyarázattal kísérve ennyire meg fog érinteni.
A színes előadásban olykor viccek, anekdoták, és két alkalommal ének, megzenésített vers is elhangzott, amelyet a professzor úr saját maga kísért a vetítővászon mögül meglepetésszerűen „elővarázsolt” gitáron.
A sorokban ülő vendégek sokáig tapsoltak az előadás végén, ami jelezte azt, hogy másnak is sokat adtak az elhangzott gondolatok.
Az est a Barka Bécsi Magyar Népdalkör zenés műsorával folytatódott. Pap Péter tekerőlanton kísérte Pap Ildikót és Bodó Emese énekét (aki szintén KCSP-ösztöndíjas). Kezdetben maguk adták elő a vallásos témájú népdalokat, majd később közös éneklésre invitálták a közönséget.
A program utáni agapén, amelyben sokan kivették a részüket, lehetőség volt találkozni és kötetlenül beszélgetni egymással. Miután a nagyrészt házilag készült finomságok által testi erőre kaptak a résztvevők, elérkezettnek látták az időt további éneklésre. Így ismét előkerült a tekerőlant a tokjából és Pap Péternek köszönhetően mindenki kedvenc népdalát alkalom volt elénekelni. Az egyhetes programsorozat befejezése így nagyon kellemesen telt és az este vidám hangulatúra kerekedett.
Az Ars Sacra Fesztivál hetében sok színes programban lehetett részük a bécsi magyaroknak, amit hálásan fogadtak. Rám, mint KCSP-sre, az ösztöndíj időszak elején meglepetésszerűen hatott ez a gazdagság, sokszínűség, amit örömmel fogadtam. Hálásan köszönjük a szervezőknek és az előadóknak az áldozatos munkájukat!
