Az elején kezdem… Máriával az ’56 os megemlékezés környékén találkoztunk, amikor eléggé zaklatott és szomorú volt. Nem csak azért, mert a kerek évforduló kapcsán előtörtek az emlékek, hanem főképpen a Brexit miatt, hiszen nem volt brit állampolgársága és bizonytalannak érezte jövőjét abban az országban, ahol már több, mint 50 éve lakik.
Igaz, ami igaz, Márián kívül még nem találkoztam olyan, Angliában élő '56-ossal, aki ne lett volna az ország állampolgára, így nem is gondoltam volna, hogy ez megtörténhet… Érdekelt, mi húzódhat meg ennek hátterében, és hogyan lehet ezt a helyzetet megoldani. Ennek érdekében ösztöndíjas társammal, Kása Bíborkával, interjúra hívtam a kedves idős hölgyet.
A forradalomról és az azt követő néhány évről szándékosan nem beszéltünk – ez külön kérése volt Máriának –, ezért olaszországi élményeivel kezdtük az interjút.
– Mária néni hogyan került Olaszországba?
– Olaszországba 1962-ben, válásomat követően költöztem, de már korábban is javasolták távoli ismerősök a családból, hogy menjek oda. Igazából már azelőtt beleszerettem az országba, hogy odaköltöztem volna. Nagyon szerettem az olasz nyelvet, zenét, kultúrát és a tésztát… Csodálatosak voltak az olasz tájak, a legkisebb faluban is volt valami gyönyörűség. Emlékszem egy templomra, amiben a keresztutat láttam megfestve a falakon…Gyönyörű volt.
– Volt-e valamilyen szakképesítése Magyarországról?
– Még gimnáziumba jártam, mikor kitört a forradalom. Még csak a 16. életévemben jártam, ezért nem tudtam befejezni az iskolát, ezt mindig is nagyon sajnáltam. Képesítés és érettségi nélkül jöttem el. Tehetségem volt viszont a nyelvekhez. Későbbiekben az idegenvezetéshez kellettek is a nyelvek, mint képesség, és természetesen az is, hogy tudjak bánni az emberekkel. Szerettem mindig az emberi kapcsolatokat, volt tapasztalatom is ezen a téren. Budapesten például egy boltban szolgáltam ki vevőket, még mielőtt elhagytam volna az országot.
– Mihez kezdett Olaszországban?
– Először is próbáltam megtanulni a nyelvet, és kerestem lakást. Munkát nehéz volt találni, de aztán rábukkantam egy angol hirdetésre, amelyben olyan fiatalokat kerestek, akik beszélik a nyelveket (angol, olasz és egyéb idegen nyelveket), és az utasaikat elhoznák Angliából Európán keresztül Olaszországba. A hirdetést természetesen egy utazási iroda adta fel, akiknél elkezdtem az idegenvezetést. Jól ment a munka, londoni idegenvezetőkkel kezdtem együtt dolgozni. Egy idő után úgy gondoltam, jobb lenne, ha Angliába költöznék, és végül 1965-ben itt Londonban telepedtem le. Akkoriban nem nagyon beszéltek külföldi nyelveken az emberek, minden országban csak a saját nyelvüket használták. Én ekkor már beszéltem idegen nyelveket, főleg a németet, de az angolt az olaszt és a franciát is.
– Angliába egyedül költözött?
– Egyedül jöttem, egyedül éltem, és egyedül vagyok, úgyhogy úgy néz ki, az életemet itt fogom leélni…egyedül.
– Könnyű volt Angliába beilleszkedni?
– Nem volt könnyű. Ez egy egészen másik életforma, egészen máshogy beállított emberek az angolok. Ezt nehéz volt megszokni. Ám amikor rájöttem, miért teszi az angol ezt meg azt, megszerettem őket. Véleményem szerint az angol nem csak a saját hasznát nézte, hanem az országot, és embertársait is szolgálta. A titka az volt, hogy élt, és hagyott élni.
– Milyen munkája volt Angliában?
– Egy utazási irodánál dolgoztam, amit egy idő után sajnos bezártak. Később szabadfoglalkozású idegenvezetőként különböző nemzetnek dolgoztam, mint pl.: amerikaiaknak, olaszoknak, magyaroknak, németeknek, osztrákoknak és belgáknak. Időközben beléptem egy nemzetközi idegenvezető szövetségbe (International Association of Tour Managers). Ez a központi iroda azóta is gondoskodik rólunk, segítenek nekünk. Rajtuk keresztül is kapok még munkát, ugyanis még aktív idegenvezető vagyok.
– Végül is hogyan sikerült ennyi nyelvet elsajátítania?
– Elsősorban Bécsben éltem, németet tanultam… A férjem olyan munkát végzett, hogy világot jártunk. Mire elváltunk már beszéltem kicsit angolul és franciául. Olaszországban megtanultam az olaszt, majd később a portugált. Nekem ez egy tehetség, hogy a nyelveket meg tudtam tanulni. A helyi emberektől tanultam az idegen nyelveket, majd mikor jobban ment, újságot olvastam és rádiót, televíziót hallgattam, hogy gazdagítsam a nyelvtudásomat. Szerettem mindig hallgatni az embereket, és ha tudtam már pár szót, elkezdtem beszélni is a helyiekkel… Így tanultam meg a nyelveket.
– Kereste a magyarokat, mikor ide költözött?
– Persze, kerestem a magyarokat. Először a katolikus templomba kezdtem járni. A munkám miatt viszont sajnos nem tudtam rendszeren menni, és megszakítottam egy időre a magyarokkal a kapcsolatot. Majd mikor beindult a magyar kulturális intézet (Balassi Intézet), oda kezdtem el járni. Amikor tudok, szívesen eljárok a magyar templomokba és más magyar összejövetelekre is…Ilyen a kapcsolatom volt jelenleg a magyarokkal.
– Magyarországra szokott hazalátogatni?
– Igen, rendszeresen jártam haza, amíg az anyám élt. Utána már kevesebbet persze, már csak ha munkát kaptam, akkor jártam haza. Most is inkább csak munkából megyek. Ha van lehetőségem, akkor viszont szívesen elvállalom ezeket a munkákat, mert ugye, ha valaki magyar, megmarad magyarnak szívben és lélekben is. Én is szeretek haza járni, és magyar levegőt szívni.
– Milyen országokban járt?
– Bejártam Európát, Kínát és Afrika legnagyobb részét. Voltam Amerikában és sorolhatnám… Az oroszokat szándékosan mindig kihagytam, nem tudom nekik elfelejteni a sztálini diktatúrát…
– Hova menne vissza szívesen?
– Az amerikaiakhoz szívesen visszamennék. Főleg a déli részére, és a Missisipi-folyó környéke érdekel.
– Már több, mint 50 éve itt tetszik élni… milyennek tartja az angolokat?
– Az átlag angol korábban nagyon keveset tudott Európáról. Volt, hogy megkérdezték tőlem, Magyarországon milyen nyelvet beszélnek… Az angol tudott mindenkiről általában a nagyvilágban, főleg azokról a területekről, ahol ők irányítottak, de Európáról mégis keveset. Amikor elkezdődött az európai turizmus, akkor kezdték csak igazán megismerni a saját kontinensüket. Az angol véleményem szerint kulturális nép volt mindig. Én nagyon szerettem őket, mert udvariasok és kedvesek voltak. Amint már mondtam, „élt, és hagyott élni”. Ezért is szeretnek a külföldiek itt lenni, mert nem érzik magukat annyira külföldinek, mint más országban.
– A Brexit-ről tartott népszavazás eredménye sokakat meglepett. Mi zajlott le Önben ezzel kapcsolatban?
– Rossz érzés volt, mert megijedtem, hogy nem vagyok brit állampolgár, és talán még kitessékelnek az országból… Szomorú voltam, mert nincsen másik hely, ahol letelepedhetek, Magyarországon sincsen senkim... Emiatt adtam be az állampolgársági kérelmemet, és meg tettem mindent, hogy biztosnak érezhessem a jövőmet itt ebben az országban.
– Mi vezethetett ehhez az eredményhez?
– Hallgatván a rádiót, állandóan csak azt lehetett a nemzetközi piacról hallani, hogy miért mennyit fizetnek az angolok, és arról nem esett szó, hogy az ország mit kapott ezért. Másik ok, hogy a népszavazásra főképpen csak idősebb emberek mentek el. A kampányban senki sem kérte a fiatalokat, hogy menjenek el szavazni, ami véleményem szerint szintén kedvezett a szavazás eredményének. Én, ha tudtam volna, bent maradtam volna az Európai Unióban.
– Tetszett segítséget kérni az állampolgárság megszerzéséhez?
– Igen, a belügyminisztérium tanácsára egy ügynökséghez fordultam. Hál’ Isten két buszmegállóra tőlem találtam rá arra az ügynökségre, akik elfogatták a felkérésemet, és segítettek kitölteni a papírjaimat, és leellenőrizték azokat nekem.
– Adtak engedményt Önnek, amiért ilyen régen itt tetszik élni?
– Szerintem a korom végett kaptam engedményeket. Nem kellett például nyelvvizsgát tenni, és az angol kultúrából vizsgázni…stb
– Milyen akadálya volt korábban, hogy megszerezze az állampolgárságot?
– Ahogy mondtam, utazási irodánál dolgoztam. A mi munkák abban az időben és most is szabad foglalkozás volt, és nem kellett hozzá munkaengedély. A legfontosabb dokumentumot, amin az áll „mi alkalmazzuk ezt a hölgyet” nem tudtam sohasem megszerezni, és ilyen formában sajnos nem tudtam korábban beadni a letelepedési és az állampolgársági kérvényt. A cégek nem adtak róla semmi igazolást, hogy én idegenvezetőként dolgoztam náluk. Végül az idegenvezetők nemzetközi szövetsége adott igazolást, az idegenvezetőként töltött éveimről, amit a legutóbbi állampolgársági kérelmemhez tudtam csatolni.
– Milyen érzés volt az állampolgársági eskü?
– Csodálatos volt, olyan érzés, mintha… Nem hittem, hogy ilyen van. Nem tudtam mit, hol köszönjek meg… Nagyon hálás voltam. Igaz, nem ugrottam föl a mennyekig, de csodálatos volt. Most érzem, hogy biztosan tartozom valahová, és hogy ők elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Megnyugodtam, most tudom hol vagyok, és már nem félek attól, hogy elküldenek az országból.
– Mit tanácsol a mai magyar fiataloknak?
– Én a forradalom után mentem el Magyarországról. Nem volt még meg sajnos a képesítésem. A saját történetemből tanulva azt tanácsolnám a mai fiataloknak, hogy fejezzék be az iskolát, és tanulják meg a nyelvet, mielőtt útnak indulnának. Jól gondolják meg, mit akarnak csinálni, mielőtt elmennének. Gondolják át, tudnának -e külföldön is családi életet élni. Mérlegeljék milyen családi környezettel vannak körülvéve otthon, és milyen lenne ez külföldön. Tudnának -e itt is szeretetben gazdag nyugodt életet élni. Sokat segít idős korban is a családi háló. Sok idős szenved az egyedülléttől, ezt kellene elkerülni. Gondolják meg ezért a fiatalok, hogy ki van otthon, és milyen segítséget tudna kapni a családtól itt és ott… Véleményem szerint a szeretet, a hit, a jó emberi kapcsolatok, az energikus hétköznapok és a pozitív gondolatok a legfontosabbak az életben…
