Gondolatok a karantén idejében

Mesélnél arról, hogy hogyan került a családod Argentínába?

Édesanyám, Élesdy Róza Mária Cegléden született, édesapám, Micsinay Péter Aszódon. Édesanyám magyar francia szakos tanárként tanított a hódmezővásárhelyi Református Leánygimnáziumban. Édesapám pedig gépészmérnök volt, a hódmezővásárhelyi Norkok Textil Gyár igazgatója. Ott ismerkedtek meg, ott házasodtak, ott született nővérem, Julika, pár héttel a II. Világháború kitörése előtt, aztán én, már a háború alatt.

Mivel édesapám tartalékos tiszt volt, bevonult aktív katonai szolgálatra. Ahogy a háború vége felé  az oroszok nyomultak előre, a magyar alakulatok vonultak vissza nyugat felé. 1944 karácsonyát Pápán töltöttük, majd 1945 áprilisában, átlépve az országhatárt, elhagytuk Magyarországot. Négy viszontagságokkal teli év után végül is megérkeztünk Argentínába, 1949 február 28-án.

Milyen volt a magyar kolónia tagjaként nevelkedni, érvényesülni Argentínában?

Az én családom esete eléggé rendhagyó. Egy évig voltunk csak Buenos Airesben, 1950-től 1953-ig Jujuyban éltünk, majd Concordián, Entre Ríos tartományban, egy, az Uruguay folyó partján lévő belföldi városban. Ott rajtunk kívül csak egy magyar család élt. Otthon mindig magyarul beszéltünk, és minden nyáron édesanyám magyar nyelvtant, földrajzot, történelmet és irodalmat tanított nővéremnek és nekem.

Épp érettségi előtt álltam, amikor 1958 szeptember végén egy este csöngettek nálunk. Én mentem ajtót nyitni, és hát teljesen váratlanul, bejelentés nélkül ott állt két magyar férfi és három fiatal fiú, mind Buenos Aires-i cserkészek,  akik azzal a szándékkal utaztak Concordiára, hogy megkérjék édesapám segítségét egy nagyszabású cserkésztábor megszervezésére. Azért fordultak hozzá, mert édesapám tartotta a kapcsolatot a Buenos Aires-i magyar szervezetekkel és tudták, hogy megbecsült tagja a concordiai társadalomnak és jó kapcsolatai vannak.

Nos, a tábor létrejött 1959 januárjában, engem ott avattak cserkésszé (A képen Marika az első cserkésztáborában. Balról jobbra: édesapja, Micsinay Péter, Marika, édesanyja, Élesdy Róza Mária, nővére, Julika és Hefty Lászlóné Kató - a szerk.). 1960 januárjában mentem férjhez ifj. Benedek Lászlóhoz, aki a három cserkészfiú egyike volt, akik azon a nevezetes napon becsöngettek hozzánk.

Így kerültem vissza Buenos Airesbe és azonnal aktívan bekapcsolódtam a magyar életbe, a magyar intézményekbe.

A cserkészet létfontosságú a családom életében. Férjemnek, Benedek Lászlónak, „Cala bá-nak ” és fiamnak, legifjabb Benedek Lászlónak különös rátermettsége volt a Gilwell (segédtisztképző) tábor vezetésére. Számos segédtisztképző tábort vezettek különböző országokban. Emléküket két kopjafa őrzi a Fillmore-i Cserkészparkban. Én főleg kiscserkészekkel foglalkoztam. Vezettem kiscserkész őrsvezetőképző tábort Argentínában és Brazíliában, és kiscserkész segédtisztképző tábort az Egyesült Államokban. Talán a legkedvesebb emlékem az 1990-es Eisbisbergi (Ausztriában) ún. Kiscserkész Akadémia (lásd a negyedik képen - a szerk.), amellyel párhuzamosan őrsvezetőképző és segédtisztképző tábort szervezett a Külföldi Magyar Cserkészszövetség, hogy támogassa a Rendszerváltás után újra feléledő cserkészetet Magyarországon. Álomnak tűnt számomra, hogy fiam, László és Zsuzsi lányom is részt vettek mint kiképzők. Utána pedig cserkészegyenruhában mentünk Magyarországra. Hegyeshalomnál mosolyogva integettek a határőrök.

Hihetetlen volt a változás: a rendszerváltás előtt többször vittünk be titokban cserkészkönyveket, de mindig szorongva, és hirtelen nem kellett többet izgulni, büszkén és nyíltan vallhattuk, hogy cserkészek vagyunk.

Hogy éled meg magyar identitásod? Kettős identitásod?

Magyarnak érzem magam, hiszen magyar vagyok, Magyarországon születtem, szüleim magyar légkörben neveltek, szinte egész életemet mostanáig magyar környezetben éltem le. 

Ugyanakkor szeretem Argentínát, hálás vagyok, mint ahogy szüleim is mindig hálásak voltak azért, hogy ez az ország befogadott minket, megadta a lehetőséget, hogy új életet kezdhessünk, soha nem éreztünk semmiféle diszkriminációt.

A Zrínyi Ifjúsági Kör hogyan, mikor jelent meg az életedben, tanárként is, és a nyelvcsiszolón keresztül hogyan vált a mindennapjaid részévé? Jó volna megosztani az olvasókkal a ZIK kezdetének hangulatát, néhány kedves emléket.

Az 1960-as években Az Argentínai Magyar Református Egyháznak szombatonként volt hétvégi iskolája, a Zrínyi Ifjúsági Kör pedig vasárnaponként működött.

A két hétvégi iskola harmonikusan együttműködött, több család mindkettőbe küldte gyermekeit. Én 1965-től 1970-ig a Református Iskolában tanítottam, amelynek az igazgatója Szabó Miklósné Dr. Nagy Sarolta volt, „Sári néni”, Magyarország első diplomás matematikusnője. Ő hívott és biztatott, hogy tanítsak, hogy szükség van  friss, fiatal tanerőre.

A Zrínyi Ifjúsági Körben rendszeresen 1971-től 1988-ig tanítottam.

Továbbra is, amikor a Zrínyi Kör diákjai a Külföldi Magyar Cserkészszövetség követelményeinek megfelelően magyarságismereti vizsgát tesznek le őrsvezetői és segédtiszti szinten, mint vizsgáztató képviselem a Cserkészszövetséget.

A „Nyelvcsiszoló Tanfolyam” szívügyem. Idén lett volna a 11. év, ami sajnos idáig nem valósult meg a koronavírus miatt. Nagyon remélem, hogy lesz folytatása.

Nagyon kedves emlékeim vannak Máter Juhász Máriáról, a Zrínyi Ifjúsági Kör alapítójáról. Miután visszatért Magyarországra, kétszer volt alkalmam meglátogatni Egerben. Fantasztikus egyénisége, lelkesedése magával ragadta az embert. Nagyon sokat köszönhetek neki.

Közben, 1978-tól 1998-ig  a Külföldi Magyar Cserkészszövetség tanfelügyelője voltam. Ez nagy kihívást jelentett, rendkívül érdekes munkakörnek bizonyult. Rengeteg időt vett igénybe. Akkor még leveleztünk, rendszeresen jártunk a postára, vártuk a postást, mégis visszaemlékezve, úgy tűnik, hogy gördülékenyen meg tudtuk beszélni a különböző vizsgabizottságokkal  a követelményeket, a tanulással kapcsolatban felmerülő kérdéseket. 

Az Argentínai Magyar Református Egyház is nagyon fontos szerepet töltött be és tölt be manapság is az életemben. 1986-tól 2011-ig az egyház főpénztárosa voltam, 2011-től kezdve  pedig a főgondnoka vagyok.

Tudjuk, hogy végvár vagyunk és ki kell tartanunk. Igyekszünk minél szélesebb körben folytatni jótékonysági munkánkat.

A karantén óta Nt. Écsi Gyöngyi Zoom-os istentiszteletein  rendszeresen halljuk Isten igéjét, ami erőt, reményt, vigasztalás jelent ezekben a rendkívül nehéz időkben.

Hogyan éled meg a karantént?

Igyekszem, amennyire lehet, derűsen megélni, átélni ezt a vég nélkülinek tűnő karantént.

Nem könnyű átállni a szinte teljesen képernyős világba. Néha az ember szinte megcsömörlik tőle, de kétségkívül nagy segítség, sok mindent lehetővé tesz.

Mit gondolsz, miért „kaptuk” ezt az időszakot? Mit gondolsz, tanulnak ebből az emberek valamit?

Nem tudom, hogy miért jutott osztályrészünkké a koronavírus és a vele járó felbolydult életmód.

Azt hiszem, hogy máris sokan sokat tanultunk belőle: sok mindent természetesnek vettünk, és nem is értékeltünk különösképpen, mint például azt, hogy együtt lehettünk szeretteinkkel, hogy szabadon mozoghattunk, hogy nem kellett felebarátainktól félni, mint esetleges „vírus terjesztőktől”, és minket sem néztek azoknak. Remélem, hogy szolidárisabbak leszünk és segítőkészebbek.

Ady Endre Szelíd esti imádságának utolsó versszakával szeretném befejezni a fenti emlékeket, gondolatokat.

Cserkésztáborokban sokszor imádkoztuk.

Mikor az alkony leszáll,

a barna alkony leszáll,

régi imám az ajkam

szaporázza az ajkam: “Adj

csöndes éjt szüleimnek, adj csön-

des éjt mindenkinek. Istenem,

én járva-kelve, fölvirradva

és lefekve, imádlak, mint

édes Atyám. Jó Atyám,vi-

selj gondot rám, ámen.”