Advent Corkban

Idén az egyik közösségi ház tornacsarnokában került megrendezésre a Corki Magyar iskola és Óvoda karácsonyi ünnepsége. Miközben a kulisszák mögött nagyban szerveződik az első Írországi Diaszpóra Iskolatábor, és 69 cipősdoboz indult útjára Kárpátaljára a nehézsorsú gyermekeknek, vasárnaponként a műsort próbáltuk nagy erőkkel.

Az mindig egy kérdés, hogy a magyar iskola milyen célokat tűz ki maga elé. A novemberi tanári értekezleten elkészült az iskola Pedagógiai Programja, pontosan azért, hogy szülő és tanár, ország-világ előtt nyitott könyv legyen a Corki Magyar Iskola és Óvoda értékrendje, célkitűzései. Ebben kiemelten a gyermek biztonságos szellemi-lelki fejlődése, a magyar identitás megerősödése áll. Hangzatos szavak, mondhatná bárki. De vajon mi van mögötte?

A következő kérdés. 12 év magyarországi tanítás alatt volt szerencsém belelátni a közoktatásba, és 12 év elég hosszú idő, hogy megfoganjanak és elinduljanak változások. Hogy ki hogy értékeli, jók vagy rosszak, nézőpont kérdése. Tanárcsaládból származom, így van mögöttem egy másik 15-20 év aknamunka. A húgom magáiskolában tanít Lisszabonban, az is egy nézőpont. A konklúzió ugyanaz: döbbenetes, hogy a világ változása milyen erővel jelenik meg a külföldi magyar iskolákban is. A gyerek a tanárnak támad, számonkér a szülő, a tanár pedig a konyakért nyúl, vagy hagyja a csudába az egészet. Mert valami elveszett, mondja, aki borong, bezzeg a mi időnkben... majd az utolsó kapcsolja le a villanyt, szól a cinikus. 

Mi az , hogy érték? Mi az, hogy identitás? Mi tesz engem azzá, aki vagyok – tűnődhetnek majd el ezek a Cork környéki ír-magyar gyerekek egy másik karácsony alkalmával, amikor ők lesznek szülők. Amikor az ő gyerekeik szavalnak, remélhetőleg magyarul is. Van-e az a világ, ahol az első generációs szülők Írországban született gyermekei végül megőrzik a magyarságukat? És hogyan? Van-e hely felolvasni, együtt lenni magyarul abban a távoli világban? Nehéz lépést tartani a csillogó, türelmet nem ismerő fogyasztói társadalommal, ahol minden most kell, és a legkedvesebb szó az akarom. Az én elképzelésem szerint legyen, és úgy, ahogy nekem jó. 

A Corki Magyar Iskola és Óvoda számomra azért is fontos, mert megtanít tágabban szemlélni mindazt, ami van, ami lehetek. Például tanulom, hogy nem kell mindig jól járni. Van olyan, hogy másnak van igaza, de legalábbis hatékonyabban működő javaslata. Azt is tanulom, hogy két gyerek is alkothat egy osztályt, és a tanítás fogalma átkereteződik: adódik ez a magyar iskola jellegéből is. Azt mindig tudtam, hogy ha a gyerek dühös, érdemes először magamban keresni az okot. Én hogy léptem be a terembe? Milyen szándékkal nyitok felé? Tavaly dühös voltam, hogy nem tudok úgy haladni a tananyaggal, ahogy elképzeltem. Dühös voltam, mert a dolgok nem az elképzeléseim szerint alakultak. A düh mögött viszont félelem van, megfeleléskényszer, a kontroll kontrollja. Aztán megbetegedtem, és akkor beláttam, választhatok. Találhatok értéket abban, hogy van idő tanulni. Hogy a tanítás más módon is történik, nem csak úgy, ahogy én elképzeltem. Nem kell feltétlenül a tábla, nem az abc összes betűje a legfontosabb. Hogy ez az iskola épp azt a teret adja meg, amit annyira hiányoltam Budapesten. A kimenet és a gyermekeket frusztráló eredményközpontúság helyett az élmény van főszerepben. Az az élmény, amit a doktori iskolában fennen hangoztattam, hogy hiszem, tanulni a személyből kiindulva, az Én és a Te nyitott és őszinte egymásra figyelésére építve lehet a legjobban. A szeretet és a szabadság tanít mindenre, a többi puszta megszokás, nádpálca. Ezek nélkül rend sincsen és szorgalom sincs, mert a gyermeki lélek nem programozható robot, hanem mind egy-egy külön csoda. Egyéni kulccsal magában. De a szeretet bennem kezdődik. Önmagam szereteténél és elfogadásánál. Amíg ez hiányzik, addig zárt ajtókon dörömbölök csak a kinti világban. Egészen addig, amíg észre nem veszem, én ülök a magam építette falak mögött, egy kalickában. 

A változás ott kezdődik, amikor a karácsonyi műsor színpadtervét előre megbeszéljük, egyeztetünk, engedünk, keressük, ki miben jó, mi olyat tud, amit én kevésbé, az egyik elképzeli, a másik lerajzolja, van, aki hazaviszi a kellékeket, a negyedik megvarrja, az ötödik pedig egyszerűen csak azzal tesz hozzá, hogy ott van. Ácsol, kötöz, felette csillagok épülnek, mindez a gyermekekért, a csodáért. Van, aki süteményt süt, van, aki kartondobozokat emel, székeket tol középre. Az apróságok pedig azt látják, hogy van közösség, van segítség, van magyar szó. Többet tanul magyarul, magyarságból és emberségből, mint bármely tanórán a padba szorulva. Balra a jászol, a szalmát a disznótorról hoztam, két nagy fekete zsák, az egy másik együtt-lét, az érem felnőtt oldala az Írmag Baráti Körrel közösen. Mindenki hozzátesz ahhoz, hogy megszülessen a fény, a Jézuska Corkban.

A gyerekek édesek. A szülők annál inkább. Oldalról nézem, ahogy indul az óvodások műsora, és egyszerre emelkednek fel a székről, kezükben a mobillal, persze, persze, hol a pillanat, szólal meg az ördög ügyvédje bennem. Az én időmben még egy apuka kapta meg azt a dicső feladatot, hogy rögzítse VHS-re a pillanatot, most párhuzamosak a világok: egyszerre nézed élőben és online. Nem jobb, nem rosszabb. Most ez VAN.

Az ovisok és az iskola, utóbbiban a Jégvarázs a központ, Legyen hó, énekli a kicsi Vivi, miközben Márk szórja a műhavat, rajta Olaf jelmeze, ámulok, én aki, nem hittem a külsőségek erejében, csöndben hümmögök, mennyit számítanak a színek, a fények és a jelmezek. Jó, hogy van, aki figyelt erre is. Jó, hogy van, aki rögzítette a színpadot, a gyerekek stabil alapzaton állhassanak, öröm, hogy van Tamás, és zenél, minden hang és dallam egy újabb simogatás a léleknek. A jégszívű Elza jut eszembe, aki valaha voltam, akik mind tudunk lenni. Mert mélyen akkora a fájdalom, hogy elhisszük, csak úgy lehet élni, ha megkeményítjük a szíveket. De ez nem igaz. Ellenkezőleg. Az élet nem kemény, az élet áramlik, elfogad és befogad mindent, ami éri. Bátran és nyitottan, elengedve a félelmeit, az akaratát, a kontrollt. Teljes, nem fél. Egyszerűen jelen van, él, tapasztal. És gyönyörködik a gyermekekben a színpadon, mert saját gyermeki lelkére emlékezteti. Azt rögzíti a mobilon, azt az emberbe vetett hitet, hogy van remény megszületni valami tisztának és teljesnek a másik ember szemében, mint magadban.