Október 31-én megbolondul a világ. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a világ, hiszen manapság már a Föld majd’ minden országában Halloween-t ünneplők árasztják el az utcákat. Ijesztő maskarában indulnak neki az emberek, hogy valójában egy jót mulassanak. Ahogy a legtöbb ünnepből, úgy mára a töklámpások napjából is leginkább csak az üzleti fogás maradt meg. „Vegyél minél több felesleges dolgot és érezd jól magad!” – talán túlzásnak hangzik ennyire leegyszerűsíteni a Halloweent, de lényegében nem áll messze mai felfogásában a valóságtól. Az ünnep eredetét és okát valószínűleg már kevesen ismerik. A fontos: legyen indok az ünneplésre, s ha ez a feltétel teljesül, akkor az lehetőleg durranjon nagyot: legyen látványos és zajos, az se baj, ha sok pénzbe kerül. Ahhoz nem fér kétség, hogy barátokkal együtt lenni jó. A Halloween-féle őrület azonban már egyre túlzóbb formát ölt.
Mivel a Pázmáneumban csütörtökönként a szentmise után szentségimádásban szoktunk együtt imádkozni, a Magyar Városmisszió Szövetség ötletén felbuzdulva, mi is rendhagyó alkalmat szerveztünk október utolsó csütörtökére, amely idén egybe esett 31-ével. Mi nem a Halloween-t ünnepeltük, hanem „Holy win”-t, azaz a Szent Győzelmet, életünk és hitünk Forrását, a Szent, azaz Isten győzelmét bennünk és általunk. Valamint lezártuk a Szentatya által októberre meghirdetett Rendkívüli missziós hónapot.
Szentbeszédében Varga János rektor atya a missziós hónap kapcsán Szent VI. Pál pápa Evangelii Nuntiandi c. enciklikájából idézve felhívta a figyelmünket arra, hogy szeretet nélkül nem lehet evangelizálni. Pál apostoltól tudhatjuk, hogy a hithirdetőknek nemcsak Isten evangéliumát, hanem életüket is oda kell tudni adniuk annak, akihez mennek. Ennek a szeretetnek a jele az is, ha annyit és úgy mondunk a hitről, amennyit a másik elbír. Nem szükséges olyan témákról beszélni, amelyeken még a teológusok is vitáznak, hanem alapvető igazságokat kell elmondani, amelyek Isten szavából közvetlenül fakadnak. Ezek ismeretében tehát nem szabad elítélni például a Halloween-t ünneplőket sem. Sokkal inkább az a feladatunk, hogy felmutassuk nekik a mi értékeinket, mindezt akár modern eszközökkel, hogy vonzó legyen számukra ez az út. Arról elmélkedtünk, hogy nekünk nem kell bolondozással, jelmezekkel, maskarákkal és riogatással elterelni figyelmünket, szabadulni félelmeinktől, amit az ősz, az elmúlás, a halottak napja különösen is előtérbe állít, hanem van lehetőségünk arra, hogy avval, ami értékes, ami szép, ami jó, ami szent, győzzük le a világban lévő rosszat, mindazt, ami rossz, ami értéktelen, ami lefelé húzna minket. Aki a Szentre szentül tekint, maga is szentté válik, ebben van a mi lehetőségünk.
A szentmisét követően a szokásostól eltérően hosszabban, valamint több zenével és imával dicsőítettük a Mindenhatót a szentségimádásban. Imádkoztunk hitetlen és pogány testvéreinkért, önmagunkért, alázatosságért. A csöndekben lehetőség volt elmélkedni egy-egy gondolaton, imarészleten. A gitárkísérettel elhangzott dalok betöltötték az egész kápolnát. A legmeghatározóbb ének, amivel mindenki azonosulni tudott Weöres Sándor Teljesség felé c. művének egyik versátirata, amely a következőképpen hangzik: „Üdvözíteni, és üdvözülni vágyom. (…) Alkotni Uram, s alakulni vágyom. Ékesíteni és ékesedni vágyom. Dalolni Uram, és dallá lenni vágyom. Követeddé lenni, s Érted tenni vágyom!” A szentségimádást pedig egy igazán jó útnak indító dal zárta: „Indulj és menj, hirdesd szavam! (…) Küldelek én, s megáldlak én!”
A bő másfél órás este a szentmisével és szentségimádással különleges ajándék volt mindannyiunk számára, akik jelen voltunk a Pázmáneum kápolnájában. Áldott, közös együttlét volt, amelynek emléke – s remélem hatása is – sokáig bennünk fog élni. Hogy engem, személy szerint milyen mélyen érintett ez az este, bizonyítja az is, hogy alig sikerült használható fényképet készítenem a szentségimádás közben. Tehát teljes mértékben résztvevője voltam az eseményeknek, semmi sem tudta elvonni a figyelmemet az Úrtól. Hála érte!
