Főzőverseny és évnyitó Írországban
Idén másodjára veszek részt a Kőrösi Programban ösztöndíjasként, a tavalyi tapasztalatokat felhasználva nem titkolt célom volt, hogy már az indulásnál összekötöm az írországi magyar szervezeteket – legalább ebben a cikkben, hiszen közös a nevező. Tapintható a levegőben, hogy átalakulás zajlik, erős év elé nézünk, bárkivel beszéltem, a nyáron sorsfordító eseményeket élt át, és ha előretekintek, sincs ez másképp, elég csak fogadó szervezetem, a Corki Magyar Iskola és Óvoda programtervét megnézni: idén jubilál, tíz év igazán nagy idő, illetve a corki cserkészek működése is beindul a nyári tábor után.
Az Írmag Baráti Kör felajánlotta, hogy csatlakozhatok a csapathoz, pénteken délután indultunk, felszerelkezve több láda aprított zöldséggel, több vödör csülökkel, hat kg babbal Dublin felé. Az alázatos munka és az összefogás megindító, „Kulináriában” messzeföldön híresek, mert vitathatatlanul értenek az ízekhez. Az Ízelítőnek elkeresztelt Dublin környéki rendezvény, a Traditional taste of Hungary fesztivál a Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozat részeként, a Culture Bridge CLG szervezésében, Magyarország ormányának támogatásával idén másodjára várta a vendégeket, oda tartottunk.
Volt magyar és nemzetközi néptáncbemutató és táncház, a gyermekeknek színes foglalkozások, amik közül kiemelném a dublini Kerekítő elnevezésű foglalkozást, ami Majorné Perger Ágnest dicséri. A gasztronómia iránt érdeklődőket bográcsos főzőverseny várta, a versenyen résztvevő csapatok már reggel kilenctől az üst felett álltak, délután egykor kezdődött a kóstoló, ahova tömött sorokban igyekeztek a családok. A verseny győztese a Bugaci veszedelem elnevezésű csapat, akik csülkös babgulyást főztek a nagyérdeműnek.
A lángosra sem voltak restek 15-30 percet várni, gondoltam, ez a türelmet már az írektől tanulták el, a másik nagy sláger a kürtőskalács és a dobostorta volt. Mondják, nyelvében él a nemzet, a Rathbeggan Lakes-nél én azt a tanulságot vontam le, hogy bizony ízében és hasában is tud. Kérdezte valaki a sorban állva, magyar íze van-e a tortának és a krémesnek, mire a pult mögül kikacsintottak, hogyne. Magyar receptből, magyar íze. Otthonos.
A hely különben tényleg mesés, az egymásban hullámzó tavak mellett druida kőoltárt találni, amit egy varázskert követ: erdőben felejtett piros telefonfülkével, egy fával, amire szalagokat és hajgumikat kötöttek, mindet egy-egy kívánság jeleként függesztve az ágakra. A kerítés mögül kikandikáló birkák, libák és szamarak, úgy hiszem, éjjel életre kelnek, ha elcsendesedik a gyerekeket szórakoztató kisvonat és hinta, libikóka, olyankor övék a tavak tükre és világa, amibe belenézhetnek.
Mert van mit csodálni. Nézek egy apukát a sátor előtt, két kézzel fogja meg a lánya karját és lábát, és mint a korcsolyázókat szokás, repteti, míg forog, egy másik feldobja és elkapja, a gyerek sikongat és kacag. Odébb a mérleghintán egy kislány és egy kisfiú, angol szavakat hoz a szél, míg a hintán ülök. A tavakhoz vezető bekötőúton három fiú, nagykomolyan egy-egy fagyival a kezükben, azt mondja az egyik, szerintem én fogok tőled kérni valamit, a másik inkább a fagyira koncentrál, ő még nem ismeri se Pelikánt, se Virág elvtársat, nem rimánkodik, hogy csak kérjen már valamit, nekem ez jut eszembe, és elvigyorodok. Később a táncházban egy újabb idegen, ismételgeti, nice, nice, egymásra mosolygunk, igen, az.
Tűnődöm, mi a titok. Az önkéntesek meg nem állnak, Soltész Norbert, a HCD elnöke mobillal a kezében közvetít, hogy online is követhető legyen a forgatag, mindenki lelkes, és hallom, ahogy valaki valami problémát nevez meg, mire a másik azonnal azt kérdezi, hogy de mi a megoldás. Nahát. Így is lehet, feszültség nélkül, a megoldásra koncentrálva, ez az érem másik oldala, nem akad be semmi, nem szorul, nem feszül, a technika ördögét kinevetik, hiába festette valaki ügyesen a falra, ez is mese, végződhet jól - persze a színfalak mögé nem látok be, de annyit érzékelek, hogy mindenki teszi a dolgát. Nem többet, nem kevesebbet, de az épp elég, mert így áll össze a nagyobb kép egésszé.
Mindegy a bőrszín, a kor és a nem, mindegy, hogy honnan valósi az ember. Összeérnek az ízek, mire megfő a gulyás. Lehet vegán is.
Jó itt újra, állok meg a corki gimnázium udvarán vasárnap, ahol új a tábla, új a név és a címer is. Ez az év az aranyszarvas éve lesz, amit kelta kereszt övez, nézem, zöld ág virít a szarvason, szép remény, a csillogó szemű gyerekek megerősítik ezt a hitet az évnyitón.
Előző nap kigyulladt egy autó a Douglas Shopping Centre-ben, égig ért a fekete füst, akkor értem haza. A helyet bezárták, láttam képeket a fehér hab alá szorult autókról, és eszembe jutott néhány történet, amit hallottam. Van, aki hazamenni készül a magyarországi új házába júniusban, más azt mesélte, boltot nyit idén, miután kiskosztümben, nincstelenül érkezett ide évekkel ezelőtt. Van olyan is, aki családot alapít, ultrahangfelvételt néz, és a csodáról beszél, ami betölti, nem nagyon talál szavakat.
Úgy érzékelem, idén így vagy úgy, de mindenki a helyére kerül. Ott van, ahol számolnak vele, ahol várják, ahol szükséges a jelenléte. Persze, van benne veszteség. Például a péntek éjjeli szálláson csak forró víz volt az egyik szobában, a másikban pedig koszos volt az egyik törülköző. De az egyik útitárs azt mondta, ilyenek után lesz egyre kisebb az elvárása, és kezd egyre több mindent értékelni maga körül. Nem veszi természetesnek, hanem hálás érte. Ami nem fontos, elfelejtődik, aminek súlya van, az horgonyt ereszt.
Hálás az ízekért, az utakért, a jó szóért, a figyelemért, a segítségért, egy félmosolyért. Ahogy a bográcsban összeérnek az ízek, só, bors és paprika, az a rengeteg apróra vágott alapanyag végül csak egy tál ételt tesz ki. Olyat, amiért tömött sorokban állnak, és bár nem mondják, de kicsit nehezen nyelik a babot, mert összeszorul a torkuk, de most más miatt.
Hogy olyan hazai, olyan otthonos. Mindenkinek van helye.
