Az idei Kincsesláda már a tizedik
Dr. B. Szabó Dezső beszédében Latinovics Zoltánt idézte: „A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon, rokon avval a kimondhatatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség. (…) A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában, a halhatatlanságra tart igényt. Sokszor megpróbálok felidézni verseket, amelyek kedvesek voltak, titkon gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, fölemeltek, ha elestem, és néha amikor rajtam volt a fény, repülni is tudtam általuk.”
A legifjabbak kezdték a szavalást, ki bátran, s ki kevésbé. A szülők néha talán még izgatottabbak voltak, mint gyermekeik. A szervezőknek köszönhető, családias hangulatban mindenki egyként izgult a másikért. Voltak közösen fellépő testvérek, de a cserkészbarátságnak köszönhetően müncheni-stuttgarti pár is akadt.
Délben kis szünet után a zsűrinek is meg kellett mutatni tudományát: Winter-Karsai Gizella zsűritag társam, előadóművész fantasztikus hangulatot teremtett gitárjával énekelve. Nem csak a gyermekeket sikerült bevonnia műsorába, hanem a lelkes felnőtteket is. Én egy népi rigmussal, újévi köszöntővel a „Hejgetéssel” mutatkoztam be, majd Zelk Zoltán „Három nyúl” című verses meséjét adtam elő, kis zenével fűszerezve alkalmi szereplőim segítségével.
Elérkezett a felnőttek szereplése, és igazi drámákat éltünk át, ám a humornak sem voltunk híján. Az érzelmek a tetőfokra hágtak, s néha maratoninak tűnő idézetek hangzottak el (János Vitéz, Toldi, Rege a csodaszarvasról…), majd „Adjátok vissza a hegyeimet!” zengte a terem. Végül azonban Arany János: „A fülemile” című versével Grossmann Péter vitte el a pálmát, mintegy oldva a felfokozott hangulatot.
Azonban a népdalének kategóriában is drámai lett a hangulat. Egy ifjú hölgy önmagát leküzdve énekelte a nemrég 92 évesen elhunyt Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő kedvenc nótáit, így állítva méltó megemlékezést „Zoli bácsinak”. Kinek gazdag életútjáról számtalan megjelent könyve, hangzóanyaga, díja, elismerése tanúskodik. Gyűjtötte a Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben a folklórnak úgyszólván minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amelynek keretében szórványvidékeken élő magyar gyermekek anyanyelvi oktatását szervezik meg Válaszúton bentlakásos rendszerben, s ezen kívül foglalkozásokat tartanak számukra, megismertetik velük a hagyományos eszközöket, mesterségeket, népdalokat, néptáncokat. Az alapítvány ma is hatékonyan működik, évente számos népzenei tábort szervez. Életének utolsó évtizedeiben Kallós Zoltán Kolozsváron és Válaszúton élt és alkotott. Nyugodjék békében!
Hallottunk betyárballadát is, de végül Hatos Emília nagyfalusi dalcsokra lett az első helyezett.
Fáradtan, de élményekkel gazdagodva térhettünk haza, hogy újra és újra felidézhessük magunkban a nap szereplőit, szép pillanatait.
A verseny főszervezőjét, Jablonkay Lydiát kérdeztem a tíz évre visszatekintve.
Kedves Lydia, hogyan jött a gondolat, hogy Stuttgartban szavalóversenyt szervezzél?
Stuttgartban szavalóversenyt? Hiszen itt a gyerekek az iskolában – főleg negyedik után – nem tanulnak kívülről szinte semmit! Akkor, 2008-ban azért kezdtem el szervezni a szavalóversenyt, mert bár sok (cserkész) gyerek járt a magyar iskolánkba, de a tanulás mellett igazi kihívást szerettek volna, egy kis kalandot, változatosságot.
Gondoltad volna, hogy tíz évig is ki fog tartani?
Akkor még nem is gondoltam, hogy nem egyetlen ilyen versenyt fogok szervezni, hanem egy-, ma már hagyománnyá vált rendezvényt kezdtem el. Mint ahogyan azt sem tudtam, hogy nemcsak a stuttgarti gyerekeknek és felnőtteknek nyújtok majd egy különleges programot, hanem országszerte, és a határon túlról is lesznek olyanok, akik veszik a fáradságot és eljönnek hozzánk verset mondani.
Mostanra több lett, mint csupán szavalóverseny, hogyan bővült, szélesedett a program?
Közben a szavalóversenyhez csatoltam a rovásírásversenyt és három éve van lehetőség arra is, hogy ne csak verset és prózát, hanem népdalokat is előadhassanak a versenyzők.
Mire emlékszel vissza legszívesebben tíz év versenyeiből?
Nagyszerű emberek segítették évek óta a munkámat! Emlékeim között van bőven izgalomtól folyó könny, örömtől csillogó szem, meglepetés, rekord és hihetetlenség is. Sok szívet-lelket gyönyörködtető előadást hallgathattunk, ízes- szíves szavakat a zsűri tagjaitól, vagy éppen a Toldiból 47 versszakot. Vagy „Apóka“ (Mikes Elek), a 83 éves öregúr, aki Kárpáti Piroska tanítónő versét mondta el, akit a románok – többek között – ezért a verséért felakasztottak. Vagy az a nem egészen 4 éves gyerek, aki egy széken ülve, a kezében egy Petőfi képet gyűrögetve elmondta a Nemzeti dalt. Itt említeném azt a négy gyermekes anyukát is, aki hosszú szövegét mondva gyanúsnak tűnt, hogy már „nem beszéli teljesen tisztán a nyelvet“, amíg ki nem derült, hogy a valóságban német, csak épp annyira tetszik neki a mi csodálatos, dallamos nyelvünk, hogy ennyire jól megtanulta! S azt a legénykét sem hagynám ki, aki olyan verset mondott 10 évesen, hogy szinte minden felnőttnek könny csillogott a szemében… Kiváló zsűritagok, neves előadók a szünetben tartott gyerekprogramon,… és sok munka! A sor hosszú, ezek csak a kiragadott példák. Minden ilyen alkalom után kicsit kiüresedek, de boldogságot is érzek egyszerre. Nehéz elmondani ezt az érzést.
Sajnos minden alkalommal meg kell küzdenem sok szülővel – hogy egyáltalán készítsék fel a gyerekeket, közben az elvárásaikat csökkentsék le, hiszen külföldön élő, helyenként 2-3. generációs, esetleg vegyes családokról van szó! S hogy megértsék: A verseny nem gond, hanem egy hatalmas lehetőség a gyerekeknek! Más felfogású szülőknek a “verseny” szó és tartalma a legnagyobb gondjuk! 10 év óta majdnem mindig ugyanazt a köszöntőt mondom, hiszen azóta is minden aktuális! “Szeressétek meg az irodalmat. A boldogság egyik formáját lássátok benne! Keressétek benne a hitet, a szépséget, a tisztaságot, az igazságot és a jóságot. A költészet több mint egyszerű, rímbe szedett verssorok összessége. A költészet maga az élet, a remény, a feltöltődés. Az az álmom, hogy közületek sokan szeressék meg a verseket, a szövegmondást, a népdalt! S még sok-sok évig legyen, aki megszervezi ezt a versenyt! Legyenek a háttérben segítő, szorgalmas kezek, legyenek olyanok is, akik eljönnek és tisztelettel meghallgatnak bennünket és legyen egyre több résztvevő is. Nem csak Stuttgartban, hanem országszerte, akár az egész világon!” Így legyen!
Kívánok én is sok erőt, egészséget, segítőket, versenyzőket a folytatáshoz!
