Az elfelejtett katona című dokumentumfilm Toma András, az utolsó magyar hadifogoly történetét dolgozza fel, akit 1944-ben hurcoltak el Szovjetunióba és 56 év után tért haza Magyarországra. Ötvenhat éven át nem beszélt senkivel magyarul, nem tudták, hogy magyar és évtizedeken át egy elmegyógyintézetben élt. Oroszul nem tanult meg, így kommunikálni sem tudott senkivel. Rossz egészségi állapota miatt utalták kórházba, onnan a pszichiátriai intézetbe, így nevét törölték a hadifoglyok névsorából. Odahaza meg holttá nyilvánították. Szívszorító történet, szinte minden jelenlevő szemébe könny szökött a vetítésen és órákon át a film hatása alatt volt. Katartikus élmény volt.
Ravasz Balázzsal beszélgetve kíváncsi voltam a film megszületésének történetére, a rendező belső motivációjára, gondolataira. Ravasz Balázs 2 éves kora óta él Németországban, filmes családba született, így a film az örök szerelemmé vált. Világot látott ember, élt más országokban is, de mindig tudta, hogy előbb-utóbb haza fog költözni Magyarországra. Mindig azok a projektek érdekelték, amiknek köze volt Magyarországhoz. Egy bajor–magyar kapcsolatok témát feldolgozó projekt hozta Magyarországra, melynek kapcsán bejárta az egész országot. Sok projekt, terv van még előtte, amit szeretne megvalósítani Magyarországon.
- Mi késztetett a film elkészítésére?
Hazamentem Magyarországra, bekapcsoltam a televíziót, és láttam, amint hazaérkezett az utolsó hadifogoly, Toma Bandi bácsi. Újságírók hada fogadta, Bandi bácsi elszavalta a Szózatot, melyet kívülről tudott 56 év után is. Akkor úgy gondoltam, hogy nagyon sokan dolgoznak ezen a témán, dokumentumfilmet készítenek, így akkor még nem akartam ezt a filmet. Azonban a történet megérintett, meghatott. Nem sokkal később kapok egy faxot édesanyámtól, egy német cikket ajánl figyelmembe Toma Bandi bácsiról. Egy rendkívül jó cikk volt, az újságíró valamit megérezhetett, így engem is megérintett még egyszer. Ezt követően kerestem fel Panni nénit, Bandi bácsi testvérét, ahol Bandi bácsi lakott. Elsőre nagyon jó kapcsolat alakult ki. Bandi bácsi megérezte, hogy magánemberként jöttem, sok időt hoztam magammal, nem siettem és tényleg kíváncsi voltam a történetére. Ekkor szinte már biztos voltam, hogy itt nagyon sok produkció készült. Az a hír járta, hogy még Hollywood is érdeklődik a történet után, így távol állt tőlem, hogy valaha filmet készítsek. Többször találkoztunk, megismertem azt az anyagot, ami addig készült róla, riportokat, fotókat, német, francia, magyar anyagot. Meghatott Bandi bácsi története, nagyon megérintett. Nagypapám füzesabonyi, Bandi bácsi is kelet magyarországi, a nagypapám lábát is amputálták, néhány éve halt meg, így talán még jobban átéreztem Bandi bácsi történetét. Nem akartam, mégis kötelességnek éreztem, hogy nekem el kell mesélnem az egész történetet egy igazi dokumentumfilmben. Toma Bandi bácsi szimpatikus volt, empátiával néztem a történetére. Hazajött 56 év után, lélekjelenléte volt. Áldott jó ember volt és még a humorérzéke sem halt ki belőle. Örült a pálinkának, és amikor felemelte a poharát és koccintott, azt mondta: A hazára!
- Mivel azonban Bandi bácsi kevés filmen volt jelen, nem szólaltatták meg az eddig bemutatott anyagon, Ravasz Balázs dokumentarista megközelítéssel kívánta bemutatni a történetet, lemondva a narrátor hang lehetőségéről. A film rendkívüli nehézségek közepette született meg, szinte pénz nélkül, technikai felszerelések hiányában.
Igen, már az elején is nagyon nehéz volt ez a produkció. Számtalan nehézséggel álltam szemben, anyagi, technikai nehézségekkel, szinte a semmiből született meg a film. A forgatás évekre húzódott, és Toma András halála után még évekig a fiókban feküdt a vágatlan anyag, 2010-ben került először bemutatásra, aztán 2014 és 2016 között folyamatosan csiszoltam a fesztiválváltozatot. Félelmetes feladat volt, hogy abból a kevés anyagból össze kellett vágni az anyagot.
A filozófiám: nem hiszek az alkotásban, de hiszek az ásatásban. Abban hiszek, hogy van ott valami. Ebben az anyagban volt valami, amit nekem ki kellett ásnom, amiért érdemes volt a nehézségek közepette is a filmet megcsinálni.
Rögtön az első perctől tudtam, hogy van ott valami, meg akartam találni a lényeget. Persze ehhez először kellett egy bizalom, egy vakmerőség, hogy érezzem, van ott valami. Bandi bácsi rengeteg szörnyűséget látott, rengeteg hullát temetett el és ezzel talán Bandi bácsi önmagát is eltemette, hiszen nem tudott egyes számban sem beszélni. Az ilyen szörnyűséget megélt emberek terhet hordanak magukkal. Nehéz téma, traumával kapcsolatos jelenségeket dokumentumfilmben úgy közel hozni, hogy egy relatív szélesebb közönség számára kicsikét megérthetővé, érezhetővé, követhetővé, hozzáférhetővé váljék. Nem is tudok más hasonló dokumentumfilmről. És hátha sikerült. A visszajelzések szerint igen. Az irodalomban 2009-ben Herta Müller írt le – talán szintén az elsők között – hasonló jelenségeket „Az éhínség angyala" egy Gulág táborban, "Lélegzethinta" című regényében (németül „Atemschaukel”), amely egy szélesebb közönséget ért el. Herta Müller a regény után megkapta a Nobel-díjat. Az érdekesség az, hogy a regény hőse ugyanannyi idős, mint Toma András. Szintén a Kárpát-medencéből, egy kis faluból származik, amikor elviszik, ha nem is hadifogolynak, de a Gulágra, malenkij robotra, szinte ugyanabban a hónapban, de azzal a különbséggel, hogy Herta Müller regényének a hőse 5 év után hazatérhetett. Müller szemtanúk elmesélései alapján írta regényét, filmemben maga, Toma András meséli el a történetét.
- Rendezés, forgatókönyvírás, vágás, filmzene készítés, sokoldalú vagy.
Valójában mindig filmmel szerettem volna foglalkozni, művészettel vagy írással. A film számomra egy missziós tevékenység. Szinte kötelességemnek érzem. Mindig is azt gondoltam, hogy az az egy mondat, pár akkord, ami a lelkemet kinyitja egy pillanatra, amikor kilépek az időből, a térből és átszellemülök, (jó esetben csak 1-2 napig tart) de újból, és újból, minden újabb feladatban meg akarom keresni a lelket, az esszenciát, az egy csodálatos dolog. Nem hiszek abban, hogy a filmmel meg tudjuk változtatni a világot, de filmmel, művészettel egy pillanatig kiléphetünk, és attól kezdve mi már csak emlékezni fogunk, hogy „volt még valami.” Nem hiszek többet, de ez is sokat ér. Nem egy tartós dolog, de ezt újból, és újból meg kell csinálni.
- Mi az, ami még érdekel téged a dokumentumfilmen kívül?
A játékfilm érdekel tulajdonképpen, az izgat. Az alatt a másfél óra, vagy két óra alatt egy egész világot hozhatsz létre, katartikus élményben részesítheted a nézőket. Persze, mindig úgy tartottam, hogy a komolyabb műfaj a dokumentumfilm, és kitalálhatunk bármilyen történetet a fejünkben, lehet akármilyen művészi, de nem csodálatosabb az, ami a világ? Bandi bácsi minden szörnyűség ellenére, 56 év kényszermunkatábori viszonyok között töltött év után is azt tudta mondani, hogy a „jó is létezik.”
De egy ilyen történet és egy ilyen mondat nem juthat eszembe, hogy a „jó is létezik.” Nagy a fantáziám, de ilyet ki tudna kitalálni? A film olyan, mint a gyermekem és azt ma már tudom, egyet biztosan tudok: nekem soha többet ilyen csodálatos mondatom nem lesz, ilyen lényeges, hogy „a jó is létezik!” Mindez annak dacára, hogy ez valószínűleg a legkisebb költségvetésű film, produkció, amiben valaha dolgoztam és igen szerény körülmények között készült.
Persze remélem, hogy lesznek még nagy produkcióim, de ez tulajdonképpen nyugalmat ad nekem, hogy innentől kezdve, amit csinálok, az már olyan, mint egy ráadás.
Napokig a film hatása alatt voltak a nézők, néhány nap elteltével még beszéltünk róla, elemeztük, boncolgattuk. Lélektani filmet láttunk. És feltettük mindannyian a kérdést, hogyan tudta Bandi bácsi túlélni lélekben, szellemben? Katartikus élményt éltünk át, mely tovább lendít, és tovább mész. Valamit rendezel.
