A diktatúrák újra és újra felütik a fejüket, és nemcsak az egyházakat, hanem mindent, ami emberi, ami hagyomány, szép, jó és igaz, el akarják nyomni valamely embertelen ideológia jegyében, ez pedig megcsonkítja, megnyomorítja a társadalmat és az emberiséget. Éppen ezért tekintünk a diktatúrákra úgy, hogy soha többé ilyet – fogalmazott köszöntő szavaiban Varga János, a bécsi Pázmáneum rektora. Hozzátette: a diktatúrák egyházi üldözöttjeinek az emlékét őrizni akarjuk, az emlékezetüket fel akarjuk idézni, hogy tanuljunk belőle és megerősödjünk az ő példájukon.
Ifj. Dr. Bertényi Iván, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója azt a kérdést vetette fel: vajon azokat a világegyházakat, amelyek a mi kultúránkat jellemzik és meghatározzák, miért üldözték a totális diktatúrák, mi volt a baj a kereszténységgel, amely a szeretetet tartja az egyik legfőbb parancsának, miért nem lehetett ezt beleilleszteni valamely diktatórikus rendszerbe. Megelőlegezve az előadók válaszát, úgy találta, minden bizonnyal azért, mert a totális diktatúrák éppen a totalitás folytán egy sajátos, speciális külön világmagyarázatra tartanak igényt: az ilyen önkények uralkodói és fenntartói úgy gondolják, hogy ők az igazság birtokosai, az ő ideológiájuk ad választ mindenre, ez a válasz pedig a keresztény egyházak tanításaival merőben ellentétes, összeférhetetlen.
Horváth Attila jogtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi tanára – akit Bécsben első alkalommal köszönthettünk alkotmánybíróként – azt fejtette ki, hogy a diktatúrának is szüksége van valamilyen ideológiára, valamiféle magyarázatot neki is adnia kell mindenre. A hatalom kiszolgálói tudják ugyan, hogy a lakosság nagy része csak azért engedelmeskedik nekik, mert terror van, mégis hasznos számukra, ha nem csak a terror miatt követik a vezérüket. Ezért kell a személyi kultusz, a vezér, aki mindenben a legkiválóbb, a legtökéletesebb. Ezáltal saját hitet teremtenek, amivel teljes ellentétben áll az egyház tanítása. Ebből logikusan következik az, hogy egy egyeduralomra törekvő rendszernek ki kell irtania a vallásos világnézetet és magukat az egyházakat is. Horváth Attila úgy fogalmazott: bűncselekmények sorozata történt 1944. március 19. és 1990. május 2. között. Nagyszerűen felépített, időrendet követő áttekintésében szemléletesen és érzékletesen vázolta, hogy a papok és szerzetesek nagy számának koncepciós pereken alapuló meghurcolása, letartóztatása, megkínzása, meggyilkolása – mint elhangzott: Magyarországon minden negyedik pap, illetve szerzetes volt hosszabb-rövidebb ideig börtönben –, az egyházi birtokok eltulajdonítása, az egyházi iskolák bezárása, a kórházakból a szerzetes ápolónővérek eltávolítása, a szerzetesrendek feloszlatása, a papok megrágalmazása és negatív színben feltüntetése, az egyház minden eszközzel való lejáratása nemcsak az egyházban, hanem az egész társadalomban súlyos károkat okozott és ennek a hatása itt-ott még ma is érezhető.
A Kovászna megyei Baróton született, jelenleg Kolozsváron élő történész, publicista, a Művelődés című folyóirat szerkesztője, Benkő Levente a negyvenes évek első felében-közepén Romániában jellemző helyzetet mutatta be, különös tekintettel a magyar és a német ajkú lakosság, valamint az egyház üldöztetésére. Mindenekelőtt kifejtette: ő a kollektív bűnösséget minden lehetséges eszközzel és módon tagadja és visszautasítja. Mindazért, ami a történelem során az emberiséggel megesett, nem közösségek felelnek, hanem személyek vagy testületek, akik néven nevezhetők és akiket néven is kell nevezni – mondta. Történelmi visszatekintésének középpontjába az előadó a fogolytáborokat, a haláltáboroknak is nevezett lágereket helyezte, majd szólt a magyar- és németellenes törekvésekről. „Az egyházi elöljárókat tűzzel-vassal üldözték az akkori hatóságok” – jegyezte meg Benkő Levente, és kutatásaiból két mártír, Járosi Andor evangélikus lelkész, esperes, valamint Bardócz Mózes mezősámsondi római katolikus plébános példáját emelte ki: előbbi egy szovjet lágerben, utóbbi a Brassó melletti Barcaföldvár internáló táborában vesztette életét. A történész Vásárhelyi János református püspök levelezéséből is idézett, aki 1945 januárjában arról tájékoztatta Révész Imre püspököt, hogy a román átállást követően több lelkészük esett a súlyos helyzet áldozatául, köztük Tompa Artúr, akit családjával együtt kiirtottak, mások pedig, mivel nem bírták a megpróbáltatást, öngyilkosok lettek: Kolcza Árpád bethleni lelkész és felesége, miként Palkó Gyula szilágypaniti lelkész és felesége is inkább a halálba menekült, mintsem hogy meghurcolják őket. A toldalagi református lelkész pedig arról tájékoztatta püspökét, hogy egyik éjszaka részeg katonák őt félholtra verték, fiatal feleségét pedig a szeme láttára becstelenítették meg. Benkő Levente szólt a meghurcoltatások elleni hiábavaló küzdelmekről is, végül pedig megemlítette, hogy 1990 után lehetővé vált emléktáblák, emlékművek állítása, emlékhelyek létesítése, amire a közösségek nagy gondot fordítanak.
Németh István professor emeritus, az Eszterházy Károly Egyetem tanára a hitleri Németországnak az egyházak visszaszorítására tett kíméletlen intézkedéseit járta körül, megállapítva, hogy ezek a taktikai lépések megegyeztek az előbbiekben megismertekkel, és a már 1933 őszén megkezdődött küzdelemben az egyházakon még az sem segített, hogy sok esetben a rendszerhez való közeledéssel próbálták a támadást kivédeni. A háború alatt a hitvalló egyház 447 papját elhurcolták a dachaui koncentrációs táborba, 800 tagját letartóztatták, 2256 tagját bíróság elé állították és így tovább. Az előadó a rendszer számos további kegyetlenkedéséről is említést tett, mint ahogy arról is, hogy ezeket a bűncselekményeket a hatalom később tagadta, de legalábbis kisebbítette.
Kun Miklós, a Károli Gáspár Református Egyetem Széchenyi-díjas egyetemi tanára rámutatott: nagyon fontos ezekről a kérdésekről beszélni, mert a témát illetően a mai napig „sok a maszatolás”, a történelmi tények kicsinyítése figyelhető meg. Azt, ami történt a sztálini időszakban, a ráció, a logika törvénye alapján nem lehet megérteni, ez további mélyreható elemzéseket igényel – jegyezte meg Kun Miklós, Magyarország vonatkozásában pedig kijelentette: a múlt feldolgozásában nem tartunk ott, ahol tartanunk kellene. Kettős könyvelés nincs. Magasztosabb halál sincs – fogalmazott.
Kellően megrendültünk az elhangzottaktól – mondta záró szavaiban Varga János rektor, majd így folytatta: „A diktatúrák és azok áldozatainak sorsa egybeesik azzal a sötétséggel, amiről adventben beszélünk, hogy az emberiség nagy sötétségben jár, de egy világosság ragyog fel valahol a sötétség vége felé, és ez a világosság Istentől jön. Ez adott erőt a diktatúrák alatt a helytálláshoz bármelyik országban, bármelyik rendszerben, akár egyháziaknak, akár civileknek, és ez ad nekünk is most is erőt. S talán ha a sötétségbe kicsit jobban belenéztünk, akkor az idei adventünk során azt a világosságot, amire készülünk, és ami vár bennünket, azt is jobban tudjuk értékelni és hálásabban tudjuk fogadni.”
A rendezvényen Kassai Ildikó projektvezető is részt vett, továbbá jelen volt Vencser László erkölcsteológus, a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola egykori tanára és rektor-helyettese, az ausztriai idegen nyelvű pasztoráció országos igazgatója, aki több évtizeden keresztül saját bőrén tapasztalta a szekuritáté egyházüldözését Romániában, ami az 1989. december végi politikai fordulatig tartott. Mesélt is többeknek az emlékeiről az est immár kötetlen folytatásában.
