Mindannyiunk épülésére szolgálhat az ő ’56-os szerepe, története. Az alábbi sorokat olvasva egy 1956-ban 17. életévében járó ifjú szemüvegén át láthatjuk a forradalmat, az azt követő menekülést, helykeresést, nehézségeket, döntéshelyzeteket. Én személy szerint nagyon hálás vagyok ezért az ajándékért.
Kedves László! Köszönöm a bizalmát, az őszinteségét és nem utolsó sorban a bátorságát!
„Apám az egy nagyon mély katolikus ember volt és semmiképp nem volt hajlandó a pártba belépni. Ő inkább a nehézséget viselte, amit aztán nekem is viselnem kellett. Amikor az általános iskolát befejeztem, akkor gimnáziumba akartam járni Sopronban.” – meséli László. Sajnos, az édesapja múltja miatt azonban ő nem „érdemelhette meg”, hogy gimnáziumban tanulhasson. Így került nagybátyja segítségével a veszprémi vegyipari technikumba, ahol épp utolsó évét töltötte, amikor is 1956 október 23…
„…azt szoktam mondani, az életem legszebb napja. És nagyon büszke is vagyok rá. Amikor hirtelen olyan dolgokat hallott az ember, ami abban az időben, nemcsak hogy bűn volt, hanem életveszélyes: „Ruszkik haza! Adjátok vissza az uránt! Magyarország semleges!”. És amikor ezt én hallottam a Petőfi Színházban este egy gyülekezeten, ahol egy csomó kommunista és ÁVH-s is volt, az egyik haverom mondta nekem: „Te, Laci innen el kell tűnni, mert ebből olyan botrány lesz, hogy az borzalom!” El lehet képzelni, hogy mi gyerekek is micsoda félelemben és terrorban éltünk, ahol minden este, amikor ágyba kerültünk, nem az imát hallottuk, hanem azt, hogy te Laci, amit itt hallottál, azt nem mondhatod el."
A történetek füzéréből felsejlik, hogy az igazi nehézség a lelki nyomásban rejlett, nem a nélkülözésben. Mindenkinek rosszul ment, amihez még csak hozzá lehetett szokni. A gondolatok és a megfogalmazódó kritika „kimondhatatlansága” tette elviselhetetlenné az életet.
„Szimbolikusan ahhoz tudnám hasonlítani, hogy olyan volt, mint amikor egy kanári madár ketrecben él és nem is ismer mást, mint a ketrecet. Majd amikor kinyitja valaki az ajtót és mondja: kirepülhetsz! - a madár nem repül ki. Mert nem tudja elképzelni, hogy most repülhet. És hozzátársul az érzés: ez egy álom és ebből fel fogunk ébredni. Sajnos így is volt, november 4-én felébredtünk, és az keserű volt."
A felkelés, mint ismeretes, nem csak Budapesten zajlott, hanem futótűzként gyújtotta fel országszerte a forradalom tüzét a lelkekben. Veszprémben Brusznyai Árpád volt a forradalmi csoport vezetője, László pedig az ifjúsági forradalmi csoport vezetőségben tevékenykedett. Többek között egy élelmiszerrel megrakott teherautó rakományát védve, a transzportot segítve jutott el október 28-án a fővárosba. Az élelmiszer a Műegyetemre ment. Érkezésükkor az autó hátsó sárhányóján a krumplis zsákok alatt több golyó nyomát fedezték fel, némelyiket alig egy méterre a zsákok között megbúvó Lászlótól.
A visszaútra Veszprém bátor küldöttei fegyvert és hozzá tartozó igazolványt is kaptak. "Nem csak beszéltem, hanem tettem is valamit."
A visszaút nem volt egyszerű, de épségben Veszprémbe értek.
„November 4-én mi benn voltunk az internátusban. Az oroszok amikor megtámadtak bennünket, akkor belőtték az összes ablakot és bejöttek az internátusba […] és az internátussal szemben volt egy posta. És a postának az oldalához kellett felállnunk, a kezünket a tarkónkhoz tartva. És hallottuk, hogy mögöttünk puskával kattintanak, tehát le akartak minket lőni. Mire egy fiatal tiszt jött, és kiabált velük, hogy „ezek gyerekek” satöbbi-satöbbi, úgyhogy ha ő nem jött volna, akkor talán nem tudunk itt beszélgetni."
Végül Lászlónak sikerült megszöknie egy nyitott WC ablakon keresztül, azonban Magyarországon nem maradhatott. A városházán a forradalmi tanács vezette listákon szerepelt a neve, az ÁVH már kereste. A maradás vagy a menekülés nehéz kérdése nehezedett rá. A nehéz döntés meghozatala –mint később kiderült- az életét mentette meg. A korábban említett Brusznyai Árpádot kötél általi halálra ítélték 1958-ban. László azonban még idejében elindult a nyugati határ irányába.
„A határnál borzalmas szerencsém volt. Teljesen le voltak zárva, orosz katonákkal, páncélosokkal. Én ismertem Sopront, a határt nagyon jól, tudtam, hogy merre fele menjek. Éjjel tizenegy, fél tizenkettő felé lehetett, egyszer csak hirtelen hallom, hogy az egyik orosz kiabál, hogy ’kusatj’, az annyit jelent, hogy enni. És előttem körülbelül úgy tíz méterre feláll két orosz katona egy csajkával, akiknek én pont neki mentem volna. De ők elmentek vacsorát hozni, és én ott kerültem át Ausztriába. Borzalmas szerencsém volt.
Ott Somfalváról elvittek bennünket Traiskirchenbe. Az ottani láger olyan volt, hogy volt egy régi, Mária Terézia idejéből maradt kaszárnya, hosszú folyosóival, és az ajtókon kiírva: Argentína, Brazília, USA stb. Én ott álltam és regisztrálnom kellett valahova. Kérdeztem magam, László, hova mész? Én 17 éves koromban ilyen gondolatokkal próbáltam eldönteni, hogy hova menjek, hogy például borzalmasan szerettem síelni. Ebből a szempontból Kanada nem lenne rossz! De ugyanakkor, volt egy élményem, ’53-ban kaptam egy ismerősömtől egy negyed narancsot és az nagyon ízlett… Argentínában, Brazíliában sok narancs van, érdemes lenne oda menni… na, ilyen döntésekkel, ilyen érzelmi hatásokkal állt ott az ember 17 éves korában.
Még regisztráció nélkül megfordultam és kimentem az épület udvarára, ahol egy bencés pap egyenesen hozzám lépett, és azt kérdezte:
-Fiam, hova mész?
Hát abban a pillanatban én arra gondoltam, hogy mi köze ennek a papnak ahhoz, hogy én hova megyek?
-Érettségizni nem akarsz? -kérdezte
-Dehogynem, pont utolsó évben lennék…
-Akkor fiam beülsz most a német vonatba, az most megy holnap reggel Németországba ott van egy magyar iskola és ott tudsz érettségizni.
Hát aztán én gondolkoztam ezen sokat, majd úgy döntöttem, hogy beülök abba a vonatba."
Így került Fodor László Németországba. Mint középiskolás, nem kapott akkora segítséget a németektől, mint amit az egyetemista sorstársai megkaptak. De önerejéből megtanulta a nyelvet és sokszor nagyon nehéz munkából, eltartotta magát és nem csak a vágyott érettségit szerezte meg a Németországi Magyar Gimnáziumban Kastlban, hanem ezt követően felsőfokú végzettséget is szerzett és aneszteziológusként szép pályát tudhat a maga mögött.
Fodor László szerencsés kimenetelű története egy a több tízezer „ötvenhatból”. A forradalmat leíró sorokat olvasva a levegőben érezhető a félelemmel átitatott bátorság, az igazságért lobogó tűz, és hallható az eme tűz gyújtotta robbanások, a leomló falak súlyos zaja, a betörő ablaküvegek csörömpölése…és egy 17 éves fiú szívdobbanása.
