– Kezdjük az elején. Mikor és hol születtél?
– Magyarországon, és mint mindenki, Budapesten, de hogy Pesten-e vagy Budán, nem tudom. A papírok nincsenek meg, mintha nem is léteznék, néha az az érzésem...
Olyan idős vagyok, mint ahogy kinézek, minden nap más… Lehetnék százon felül is néha…
Portugáliában a papírjaim eltűntek, kellett volna nekem születési bizonyítvány, de én nem találtam semmi hasonlót. Erre apám, aki máltai lovag volt, és ismerte a vezetőjüket Rómában, Kállay nevűt (dr. Kállay Kristóf, a Szuverén Máltai Lovagrend szentszéki nagykövete, egyidejűleg a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének elnöke volt), tőle kért egy papírt, ami igazolja, hogy ki vagyok, és az is eltűnt. Amíg nem kaptam magyar útlevelet, nem volt semmilyen papírom.
Különben is az a teóriám a magyarokra, hogy az űrből jöttek, én meg utánuk jöhettem, logikus csak ez lehet.
– Hány évet éltél Magyarországon?
– Magyarországon éltem 6 éves koromig, aztán Svájcban, bentlakásos iskolában. Mindig bentlakó voltam, a szüleim nem mondtak semmit, csak vittek, mint egy csomagot. Nem sokat látogattak, anyám még Magyarországon elvált apámtól, ő ott maradt. Mostohaapám üzletember volt, az ő ismeretsége révén jöttünk Portugáliába. Még Svájcban találkoztak Habsburg Ottóval, ő vetette fel, hogy jöjjünk Portugáliába, van egy jó barátja, aki segít nekünk. Ő volt Saldanha da Gama gróf, nála is laktunk kezdetben.
– Svájcban mennyi időt töltöttél?
– Egy-másfél évet. Írni ott tanultam meg, magyarul csak gondolomra írok, de otthon mindig magyarul beszéltünk, azokat a szavakat ismerem, amit otthon használtunk. Anyám nem volt olyan, aki akart volna külön tanítani, én meg boldog voltam, elég volt az iskola…
– Hogy emlékszel erre az időszakra?
– Svájcban hirtelen kellett franciául megtanulni, nagy kínokon mentem át, nem értettem, mit gagyognak nekem, de próbáltak nagyon kedvesnek lenni. De nem sok élményem volt, a legtraumatikusabb az volt, mikor anyám úgy vitt el az iskolába, mintha csak látogatóba mennénk, mondta, hogy nézzem meg az állatokat, aztán búcsú nélkül elosont. Biztos nem akarta, hogy sírjak. De sírtam és topogtam.
Az iskola a tó mellett volt, mikor jó idő volt, mentünk úszni, voltak gyümölcsfák és állatok. Azt nagyon szerettem. Anyám biztos meghagyta, hogy tanítsanak zongorázni. Nem értettem, minek kell ott ülnöm, aztán zajongtam, hogy minél előbb túllegyek rajta, és mehessek ki az állatokhoz.
Aztán Svájc után idejöttünk, rögtön betettek az angol iskolába Carcavelosba. 49 országból voltak gyerekek, köztük József Árpád főherceg és a két öccse, Géza és Mihály, meg ifjabb Horthy István. Az Istvánt nem annyira kedveltem, de ez biztos kölcsönös volt. Szerette játszani, hogy ő egy repülő, de ehhez már kicsit idős volt szerintem.
Volt egy nagy park, megmondták, meddig mehetünk, de mi tovább osontunk a gyümölcsfákig. Ettünk, és integettünk a vonatnak. A természet mindig nagyon fontos volt. Most is tele van az erkély.
Imádkozni csak angolul szabadott, mindig vacsora után, aztán ha szép idő volt mehettünk játszani angolul, aztán valószínűleg angolul álmodni… ha elkaptak, hogy nem angolul beszélünk, le kellett írni ötvenszer vagy százszor, hogy angolul kell beszélnem.
A tanárok Angliából jöttek, úgy tanítottak, mintha Angliából látnánk a világot, de rájöttem, hogy az élethez ez kevés. Aztán az utolsó három évre anyám be is íratott a német iskolába.
– Akkor tulajdonképpen milyen nyelven nem beszélsz?
Van sok, mandarinul például, biztos nem volt bentlakásos iskolájuk.
– Az iskolák után merre mentél tovább?
– Tanítottam franciát északon, majd Lisszabonban is. Aztán pár év után úgy gondoltam, nekem elég a tanításból. Bár azt hiszem, főleg az apácákból lett elég, merthogy őket tanítottam. Pedig nagyon kedvesek voltak, majdnem mindegyik. És aztán mit is csináltam? Egy ideig semmi különlegeset, de 16 évig dolgoztam a Rák Institutban mint önkéntes, azt nagyon szerettem.
Ott is, hogy majdnem alelnök voltam. Volt elnök, mindig úgy csináltam, hogy menjen előre, ő szerepeljen. Akkor kezdődött az önkéntesség a kórházakban. Mindenhonnan jöttek a betegek, Azori-szigetekről, Angolából és senkijük nem volt, hogy hozzanak nekik closetpapírt vagy valami dobozt, hogy betehessék a kekszet. Ezt szerveztem, az úgynevezett „vásárlókocsit”. Zsebkendőtől kezdve a fogpasztáig minden, amit el tudsz képzelni. Amit kértek, azt beszereztük. Egy szobában 5-8 beteg feküdt, megkérdeztük, hogy na, ki jön vásárolni, kinek kell valami. Mondták, hogy nem is nagyon kell, rosszkedvűek voltak, fájt mindenük, de ha már itt vagyunk, megnézik. Aztán a végén körül lettünk véve, és elbeszélgettünk, és vettek valamit, hogy segítsenek nekünk, pedig mi egy krajcárt nem kerestünk, de nem mondtuk nekik. Boldogok voltunk, hogy kicsit nem csak a betegségükre gondolnak.
– Hogyan jött az ötlet, hogy itt dolgozz?
– Egy barátnőm kérdezte, akarok-e jönni. Ő az első beteget, akivel beszélt, kérdezte, hogy hívják és kiderült, ugyanúgy, ahogy őt, Marianne. Ez borzasztó sokk volt számára, tudatosult, hogy akár ő is lehetne a helyében. Pont ugyanez történt meg velem. Bementem, egy nő feküdt az ablaknál, mondtam jövök látogatóba, akar-e kicsit beszélgetni. Nem ment könnyen, mindig az első kontakt nálam nehéz. Kérdezem, hogy hívják, mondta Antoinette. Nem is portugálul, ami nem szokásos. Borzasztó nagy megrázkódás volt elsőre. Aztán úgy gondoltam, bemegyek egyszer egy héten, aztán már minden nap bementem. Különböző osztályokon dolgoztam. Például a rádiókezelésre nem mindenki akart bemenni, én gondoltam bemegyek. Vittem virágot, és borzasztó boldogok voltak, oda nem nagyon szoktak bemenni.
Nagyon szerettem és megengedhettem akkor magamnak. Szabad voltam, nem mint egy irodában, ahol bent kell ülni, a magam ura voltam, az orvosok nem avatkoztak be. Aztán lettünk vagy 150-en, volt fodrász, az nagyon hozzátesz az ember moráljához, varrni is kellett. Gyerekosztályon nem nagyon voltam, nem tudtam, hogy kell velük bánni.
Aztán mentem fordítani. Portugáliába jött egy magyar filmsorozat és kellett fordító, mert nem értettek semmit. Küldték az angol scriptet, abból kiszámították a feliratok pontos helyét. Csak a magyar egy monocord (monoton), és mondta a barátnőm, hogy ez valami szörnyű, nem tudja, ki mikor beszél. Aztán így kerültem én be, hogy a magyart lefordítottam portugálra. Már nem tudom, melyik sorozat volt. Egész héten minden nap adott egy filmet. Aztán moziba is hívtak. Így bekerültem fordítónak az RTP-be. Filmek után aztán a híreket fordítottam, azt jobban szerettem. Bár szerettem a jó filmet, de a filmekhez nagyon sokat kellett tudni.
Egyszer magyar hír is volt, épp vacsoravendégeim voltak, mikor behívtak, hogy Nagy Imréről van egy darab, azt mondták egész rövid. Kiöltözve bementem, és pont azt a részt kellett fordítanom, amit a bíróság előtt mondott a perében. Valamilyen évforduló volt és arra kellett. Kérdezték, melyek a fontos részek. Végighallgattam, mondtam, hogy nem vághatnak ki semmit, mert az egész fontos. Aztán hazamentem a vacsoravendégeimhez.
Azután csináltam fordításokat itthon, hébe-hóba adtam nyelvórákat, szegénynegyedbe patikát építettünk.
– Milyen szervezettel?
– Saját szervezettel. (nevet) Barátokkal a parókiai pap és a helyiek segítségével. Azt szerettem csinálni, nem kellett senkinek magyarázni, miért és hogy.
– Leginkább a jótékonysági tevékenységeket szeretted.
– Igen, ezt szerettem. Látogattam betegeket otthon, akiknek szüksége volt rá. De ezt főleg saját iniciatívámra csináltam, nem volt még megszervezve. Egyik barátnőm ápolónő volt, vele mentem. Egy időben nagyanyám is megbetegedett, aztán a nagybátyám, aztán apám, úgy nézett ki, hogy hirtelen mindenki meg fog halni, szóval megfogtam az ápolónőt és mentünk… Most már hál’ istennek ez jobban meg van szervezve.
Aztán mikor bementem a televízióba, ezt már nem lehetett. Imádtam lovagolni, de azt is fel kellett adni, mert egy egész délelőtt kellett volna rá. Kilenc évesen kezdtem a laktanyában, mint a katonák. A lovat otthagytam a lovásznak, gondoltam legalább mozogva lesz tartva, és az eltartását megkeresi a tanítványokkal. Borzasztó nehezemre esett, de gondoltam jobb, mint hogy napokat álljon, ha meg eladom, hamarabb a hentesboltban végzi.
– És a család hogyan alakult körülötted?
– Féltestvérek Amerikában, én mentem őket látogatni, Ilona nővérem jött, a fivérem egy kicsit kényelmesebb. Aztán körülbelül mindenki körülöttem meghalt, és hívtak Amerikába. De ott olyan nagyok a távolságok, nem is lehet a barátságokat fenntartani. Itt van barát a házban, a szomszéd házban. Aztán felhív, hogy nem megyünk-e moziba. Én meg mondhatom, hogy de, miért ne? Ez Amerikában nem lehet olyan egyszerű. Oda muszáj egy család.
– Itt vannak magyar barátaid?
– Amíg itt voltak, tartottuk a kapcsolatot, de kevesen voltak magyar barátok. Horváth Szonja festőművész, kinek a lánya kiment Amerikába. Én inkább örököltem az idősebb generációt. Abból volt. Apám imádott bridzsezni, nem beszélt jól portugálul, szóval inkább magyarokkal. Például a kormányzó fiatalabbik fia, Miklós, az is itt volt, nagyon jóba voltak, bár apám idősebb volt. Hetente jöttek bridzsezni. Szerettem ezt nézni.
Csekonics grófék voltak még, de sokkal idősebbek, aztán meghaltak, gyerekek elmentek. Lánya Angliába. Horthy István Angliába aztán Indonéziába. Horváth Szonja lánya, Diána Amerikába, Hansi Staël (Lénárd Ilona) lánya, Ilona Cascaisban lakik, fia Angliába majd Kínába ment.
– Az összejöveteleken a politika szóba került?
– A felnőttek azt mondták a gyerekeket látni és nem hallani kell. Az lett volna, hogy menjek ki. Én pedig szerettem a felnőtteket hallgatni, csak nem szabadott, nem tudom miért, de a gyerek az zavart. Megszoktam, hogy nem vagyok ott. Felvonultam egy fa tetejére egy könyvvel. Aztán néha hallottam, hogy kérdezték, hova tűntem, de nem néztek fel. Aztán felnőtt korban már nem is nagyon érdekelt.
Utána anyám meghalt, és gyakrabban jöttem össze magyarokkal, mert apám nem beszélt portugálul. De nekem a hátramenő beszélgetések hiányoznak a politikáról.
Sokszor nem jöttem haza hétvégén, mert Don Jose de Saldanha házában, ahol laktunk, Habsburg Ottó és családja is megfordult, és szükség volt az én szobámra. De nem bántam, a felnőttek között, fa tetején, unalmas, barátok nem voltak a környéken. Így aztán kint maradtam a beszélgetésekből.
Aztán egyik karácsonykor, mikor Habsburg Ottó jött látogatóba, anyám írt egy verset. Hosszú volt, és meg kellett tanulnom kívülről. Kínokat álltam ki, hogy jaj, biztos hibázni fogok és elfelejtem, miért kell nekem ezt. Ottót úgy aposztrofálták, mint királyt, mondták, jól viselkedj, mert itt lesz a király. Kérdeztem hol van a koronája? Azt most nem hozta… De olyan normális volt, mint bárki, ő vele beszélhettem, nem lettem elhessegetve rögtön. Jött néhány testvér is, négyen-öten, legalábbis mikor ott voltam. Elisabeth, Róbert, Károly. Nyolcan voltak összesen. És egyszer Zita császárnő is ott volt, biztos elfelejtették mondani, hogy nem szabad hazamenni a hétvégén. Ott volt ő és egy udvarhölgy is. Annak hál’ istennek nem kellett verset felmondanom, talán anyámnak nem volt ideje megírni...
Mielőtt Ottó megnősült, és feleségét elvette, nem mehettem, szükség volt a szobámra. Anyám ment Reginával vásárolni dolgokat, amire szüksége volt, mert akkor nem lehetett kíséret nélkül menni. Harisnyatartó-csipeszt kellett venni. A töröttet anyám eltette emlékbe. Aztán én kidobtam. Még ha rá lenne írva, hogy kié volt, de hát így mit kezdtem volna vele…
– Édesapáddal még találkoztál?
– Apám kijött 1963-ban, és meghalt 79-ben. Anyám halála után jött ki, csak akkor kapott engedélyt. Börtönben volt osztályidegenként, mivel volt alispán, képviselő, szolgabíró, illetve a Horthy rokonság alapján. Pár nappal anyám halála után kapta meg az engedélyt, hogy jöjjön. Mostohaapám aztán Svájcba ment. Fiatalon halt meg, de akkor 53 év több volt, mint ma.
– Megviselte őket, hogy külföldön kellett élniük?
– Senki nem hitte, hogy végleg külföldön maradnak. Azt gondolták, hat hónapon belül hazamehetnek. Fényképeket sem hoztak, az enyéimet is később szerezte a nővérem. Amerikai passzussal neki könnyebb volt menni.
– Mesélj a Portugál - Magyar Együttműködési Egyesületről, hogyan, miért jött létre?
– Az Egyesület először azért alakult, hogy Kondor Lajos atyának tudjunk szobrot állítani. Ő nagyon sokat tett azért, hogy Fatimában legyen Magyar Keresztút, és hogy megismertesse a portugálokkal Magyarországot. Vitt portugál csoportokat is Magyarországra, kegyhelyeket látogattak, sok helyen jártak, és az atya mindig otthagyta a fatimai szűz szobrát. Mikor Magyarországon, a Mátyás templomban jártam, kérdeztem, hol van egy nyugodt hely, ahol lehet imádkozni. Mondták menjek a kriptába. Ahogy megyek le, látom, hogy ott a fatimai szűz szobra. Jé, mondom, itthon vagyok.
Visszatérve az alakulásra, Konkoly Norbert, az előző nagykövet hívta össze akkor a magyarokat, és kérdezte, ki segítene a szoborállításban. Többen voltunk, akik akartunk segíteni, de mára csak Miguel (Miguel de Pape, az Egyesület elnöke) és én maradtunk igazán aktívak onnan. Pénzt kellett szereznünk, és nem igazán tudtuk, hogyan. Szerveztünk egy gulyás-partit, összejött vagy száz euró, de hát az semmire sem volt elég. Aztán jött Klára (Breuer Klára jelenlegi nagykövet), tetszett neki az ötlet, és segített, hova érdemes fordulni pénzügyi támogatásért, de kellett az Egyesület, mert privát embernek nem adnak pénzt. Aztán meglett a szobor és kérdeztem, akkor most ugye nem csak ennyi és vége?
Klára is, Miguel is akarta, hogy legyen folytatás. Ennyi munka után mégis kellene továbbvinni valamilyen praktikus módon. Biztos jön valaki, akinek valamilyen jó elképzelése lesz. Talán még kis szerencsével visszahozzuk a budapesti járatot a TAP-nál.
Tervezzük a Hubay Jenő - zenei ösztöndíj létrehozását, ezt Stockholmban is megemlítettem, már csak pénzt kell szerezni rá, és ahogy eddig is, egyik dologból alakult ki a másik, majd lesz valahogy.
– Idén májusban, Stockholmban az Egyesület csatlakozott a NYEOMSZSZ-hez, előtte pedig részt vettél a Diaszpóra Tanács ülésén. Milyen benyomásaid voltak?
– Anyám írt egy könyvet Talán holnap címmel arról, hogy mit álmodott egyszer. Az emberek több bolygón éltek, és találkoztak az egyiken, hogy megbeszéljék a bolygók közös problémáit az idősek tanácsa előtt. Én úgy éreztem magam, mint aki egy távoli bolygóról jött és csak megfigyeli az eseményeket. Gondoltam, itt milyen fontos emberek vannak, akik már nagyon sokat tettek a magyarságért. Hallgattam őket, próbáltam tanulni, mit lehetne Portugáliában is megvalósítani. A NYEOMSZSZ közgyűlés Stockholmban már nem volt annyira új, kevesebb ember volt, örültem, hogy néhányan emlékeztek rám, megszólítottak.
– A Portugáliában élő magyaroknak mit mondanál, miért csatlakozzanak az Egyesülethez?
– Jó lenne, ha az Egyesület nem csak abból állna, amit 2-3 ember kigondol. Mondják meg a fiatalok, mit szeretnének. Fel kell újítani a szervezetet, hogy idővel ők vigyék majd tovább.
– Mit üzennél az itteni magyaroknak?
– Te jóisten, én? Milyen üzeneteket szoktak az emberek? Akik most újonnan vannak itt, csak azt tudom mondani, amit én később éreztem ki a szüleimnél. Bármennyire is azt érezték, hogy szakítani kell Magyarországgal, és de facto megtörtént, borzasztóan fájt nekik. Kevés lehetett olyan, aki nem gondolt bele, hogy mi lett volna, ha marad. Hiányzott a magyar felfogás, kultúra, föld. Én ahányszor visszamegyek és leszállok Ferihegyen, érzem: na, itt vannak a gyökereim. Pedig én nagyon keveset éltem ott.
Az egyik magyar ismerőst - a régiek közül - ha megkérdezték, hol szeretne lenni, mindig azt mondta, Magyarországon a várban. De mondhatta volna a Hősök terét is, csak Magyarország legyen. Akik most jönnek ki, más mentalitással jönnek. Nagyon jó Portugáliában élni, a portugál mentalitás, és a kettő jól kiegészíti egymást. De a nyelv nagyon fontos. Miguel (aki nem beszél magyarul) mikor ott volt Budapesten, egészen más volt, fel volt dobva, érezte, hogy ez az övé, hozzá is tartozik. Gondoljanak erre, hogy ez volt a mi tapasztalatunk.
Szebegyinszki Kinga
