Amikor az ember olyan lehetőséget kap, hogy egy ösztöndíj keretében kilenc hónapot tölthet Új-Zélandon, saját hazáját képviselve, rengeteg gondolat cikázik át az agyán. Elgondolkodik azon, mit is jelent pontosan magyarnak lenni. Mitől vagyok én magyar? Talán kicsit olyan ez, mint az istenhit – egy út, egy keresési folyamat.
Ahogy ezen töprengtem, egyre inkább az foglalkoztatott, hogyan lehetne ezt a magyarságtudatot különleges és egyedi módon átadni. Hogyan lehetne úgy beleszőni kishazánkat ebbe a távoli kultúrába, hogy az ne legyen tolakodó, mégis részévé váljon? Jelen legyen, de közben mégis rejtve maradjon.
A magyarországi felkészítő programszakasz második napján, a Hagyományok Házában ülve egyszer csak bevillant egy ötlet: magammal viszek Aucklandbe kilenc apró magyar zászlót, amelyeket a kilenc hónapos tartózkodásom alatt – havonta egyet – elrejtek szerte Új-Zélandon.
Az eldugott helyszínek nagy részét már kitaláltam, de hagytam magamnak teret az improvizációra is, hiszen út közben biztosan számtalan új impulzus ér majd. Olyan helyekre szeretném elrejteni ezeket a kis magyar zászlókat, amelyek ott és akkor megdobogtatják a szívemet. Így egy picinyke Magyarország ott marad majd – ki tudja, meddig? Talán örökre. Láthatóan, és mégis láthatatlanul válik Új-Zéland részévé.
Hamarosan jelentkezem az első helyszínről!
