„A város látványa inspirál, emlékeket, érzelmeket generál a tudatomban”

A kiállítás lehetőséget kínált közönség számára, hogy a művész szemén keresztül, új perspektívából élje át a két főváros hangulatát. A következő beszélgetésünkben többek között arról kérdezem, hogyan indult pályafutása, milyen inspirációk formálják művészetét, és hogyan látja a kortárs festészet világát.

– A festészet iránti szenvedélyed hogyan kezdődött?

Egészen kiskoromtól kezdve rajzoltam és festettem. Édesapám hobbiművész volt, így a lakásunk mindig tele volt különféle művészeti eszközökkel: festékekkel, porpasztellel, ceruzákkal, krétákkal és különböző papírokkal. Mindig bátorított minket, hogy próbáljuk ki őket, és szabadon alkossunk. Ő is sokat rajzolt és festett (most is), de nem csak magának. Általános iskolás koromban elterjedt a tanárok között, hogy apukám ügyes művészlélek, így rendszeresen őt kérték meg az iskolai ünnepségek díszletének elkészítésére, ezenkívül néhány kiállítása is volt már.

– Voltak olyan meghatározó tanárok, művészek vagy élmények tanulóéveid során, amelyek különösen formálták a művészeti látásmódodat?

Meghatározó élményem és tanárom sok volt: a szüleimmel rendszeresen jártunk múzeumokba és galériákba, ugyanúgy mint moziba, állatkertbe vagy a Zeneakadámiára. Anyukám nagy Vasarely rajongó és az absztrakt művészetet szereti jobban, apukám mindenevő volt, vele láttuk Kondor Béla kiállítását és a Lipcsei Iskola kiállítást anno a Műcsarnokban, mindegyik meghatározó élmény volt.

Tanár szempontjából nagyon szerencsés vagyok, az egyetem előtt remek kezekbe kerültem. Gimnáziumban a Leövey Klára humán- művészeti tagozatán végeztem, ahol először Szirányi István fotó- és képzőművész, a Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának elnöke, majd Márványkövi Milán, a Pécsi Művészeti karon diplomázott festő- és szobrászművész voltak a tanáraim, mindkettő fantasztikus művész és pedagógus, sokat köszönhetek neki. Ezután pedig Baksai József és Horváth Dániel festőművészek tanítottak az akkor még létező Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskolában, erről az évről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, a mai napig nagy csodálójuk vagyok emberként és művészként is, ők készítettek fel a Magyar Képzőművészeti Egyetem felvételijére is.

–  Mi inspirál leginkább alkotás közben? Vannak visszatérő témáid, motívumaid, amelyek különösen közel állnak hozzád?

A város látványa inspirál, emlékeket, érzelmeket generál a tudatomban, ezek alapján készülnek városi tájképeim. Sokszor visszatérő motívum a fa, mely perspektíva ábrázolás szempontjából is hálás és pszichológiai szempontból is sokrétűen értelmezhető szimbólum.

–  Munkáidban gyakran megjelenik a valóság és a fikció, a természeti és urbánus környezet kettőssége. Hogyan találtál rá erre a kifejezésmódra?

Úgy érzem, hogy tősgyökeres Budapestiként a nagyváros az identitásom, egyéniségem része. Szeretem a zajt, a sok fényt és épületet, a régi városok építészetét, ahogyan évszázadról évszázadra (a XX. században már szinte évtizendenként) változik. Érdekel, ahogyan sok ember együtt éli mindennapjait, tömegközlekedik és kapcsolódik egymáshoz. Szeretem a városi tájat, tudom, hogyan működik a nagyváros, a metró, szeretem, ahogy rengeteg program közül lehet állandóan választani és azt is, hogy egy főváros, egy nagyváros sohasem alszik. Ugyanakkor növények nélkül szomorú és idegen lenne minden. Zuglóban nőttem fel, Budapest XIV. kerületében, ezt a helyet “Budapest tüdejének” is nevezik, mert itt van a legtöbb zöldterület, az egész Városliget és a Népliget egy része is. Sok a park, a fa, talán innen jön a természet és a városi táj ábrázolása – gyermekként a városnak ezt az arcát láttam.

– A klasszikus technikák és az „unortodox” megoldások kombinálása izgalmas egyedi stílust teremt a munkáidban. Hogyan jött számodra ennek az ötlete, és mit jelent számodra ez a fajta kísérletezés?

Munkáim alapvetően olaj-akril-vászon képek, illetve vegyes technika/kollázs képek papíralapon. Ez utóbbi az egyetem elvégzését követő műteremhiány hozadéka. Akkor még nem volt saját műtermem, egy kis lakásban éltem, ahol nem volt lehetőség nagy méretben és/vagy olajjal dolgozni, ezért elkezdtem kollázsokat és temperamunkákat készíteni, idővel vegyíteni a kettőt, aztán ez meg is maradt. Néha csak vázlat szintjén, de néha végleges műként is működnek, kiállítom őket. Ez a fajta kísérletezés rengeteg technika újítást és szabadságot jelent nekem, ami szerintem a művészet lényege. Nincsen szabály, csak az alkotás folytonossága a fontos.

– Mit gondolsz, hogyan hat a magyar identitás és kultúra a művészetedre?

Nálam inkább elvont, áttételes a kultúrámnak, nemzeti identitásomnak a hatása. Bár az, hogy jelenlegi kiállításon Budapest és Dublin városképeit ábrázolom saját, fikciós valóságomban, mégis egy explicit mozzanat, hiszen Magyarország fővárosa, szülővárosom elevenedik meg a festmények felén. Mégis inkább azt mondom, hogy az attitűdömben érhető inkább tetten a magyarságom. Nem sokat hezitálok és viszonylag könnyen variálom az anyagokat és a kompozíciót, szerintem a talpraesettség, a kreativitás a magyarok nagy részénél veleszületett tulajdonság, akkor is, ha nem feltétlenül művész egyedekről beszélünk.

– Az önazonosság és az elidegenedés kérdései is gyakran megjelennek a munkáidban. Hogyan jeleníted meg ezeket, és miért fontosak számodra ezek a témák?

A városi létezés egyik legtöbbet emlegetett aspektusa a társas magány, talán már klisévé csépelt gondolat, mégis van benne igazság. Egy nagyvárosban gyakran megfigyelhető, hogy nincs a vidékhez hasonló egymásra utaltság, az emberek el tudnak zárkózni egymástól a nagy mindennapos rohanásban, jelen van a “minding their own business” attitűd. Ugyanakkor ott, ahol tíz éve lakom, a II. kerületben van egy nagyon erős közösségi szellem, a Margit körúton minden nap köszönünk egymásnak, lakók és vállalkozók kedves szavakkal üdvözlik egymást. Elhaladva beintegetünk a cukrászda alapító Fruzsinak, megállunk egy-két szóra a borbély szalonban dolgozó fiúkkal, a ruhabutikossal vagy a vietnámi Pho étterem szakácsával beszélgetni és igazán örülünk, ha jól van a másik. De tájképeimen általában nincsenek emberek, ott a városi táj a főszereplő, mint hangulatok, emlékek és helyek szelleme.

– Ez az első önálló külföldi kiállításod. Hogyan született a kiállítás ötlete és miért éppen Dublin lett a helyszín?

2012-ben Írországban éltem egy éven át, mert Erasmus ösztöndíjat nyertem a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, így a Crawford College of Art and Design főiskolán tanulhattam. Ebben az időszakban ismertem meg ír férjemet, (azóta már dupla nemzetiségű kislányom édesapját), így Írországhoz való kötődésem örökérvényűvé vált, Írország a második otthonom lett. Bár Budapesten élünk, többször is Írországba látogatunk minden évben a család miatt. Ezért az ír városok, fővárosiként különösen Dublin közel került a szívemhez, Budapest mellett vázlataim, fotóim tárgya lett.

Többször kiállítottam már külföldön, Németország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország mellett már Írországban is voltak láthatók munkáim csoportos tárlatokon, de különösen sokat jelent nekem, hogy első önálló külföldi kiállításom Dublinban nyílt meg a Dublini Magyar Nagykövetség felkérésére. Magyarország Európai Uniós elnöksége alatt.

– Hogyan fogadta munkáidat az ír közönség?

Írországban hatalmas tisztelete van a művészeteknek. Igaz, hogy elsősorban a költészet, az irodalom és a színművészet népszerű, de azért az írek a képzőművészek terén is büszkélkedhetnek olyan nagy formátumú művészekkel, mint a második világháború utáni Európai figuratív festészet egyik óriása, a Dublini születésű Francis Bacon, vagy a híres kortárs, akinek néhány éve Budapesten is volt gyűjteményes kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában: Sean Scully. Az ír közönség elképesztően nyitott és barátságos, a United Arts Club eddig részemről nem látott profizmussal segítette kiállításom installálását, és a hozzá tartozó két esemény megvalósulását. Hatalmas öröm és büszkeség ez nekem, nagyon hálás vagyok nekik, és Dr. Bánhegyi Gergely nagykövetnek és fantasztikus csapatának, különösen Price Eszter kulturális- és sajtó attasénak.

–  Hogyan látod a magyar és ír művészeti közeg közötti különbségeket és hasonlóságokat?

Alapvetően sok hasonlóságot látok a magyar és az ír kortárs szcéna között, de két fontos különbséget is meg tudok fogalmazni. Írországban jellemző a művészek között egyfajta bajtársias egymáshoz viszonyulás, a sorstárs segítése, egymásnak drukkolás, míg Magyarországon a nagytöbbség elsősorban riválisként tekint a másikra, távolságtartóbb, sajnos óvatosabb az egymáshoz viszonyulás. Ez kulturális különbség, egyrészt a korábbi politikai rendszerek következménye, másrészt így edzenek minket az egyetemen is, ezek a hagyományaink.

A másik különbség pedig inkább az intézményeket, a galériákat, az egyesüléseket, de a szenior művészeket is érinti. Írországban sokkal kevésbé figyelhető meg az arrogáns attitűd, a felsőbbrendűség-leereszkedés érzése, ez szintén kulturális különbség, ebben viszont az írek tartoznak az európai kisebbségbe. Történelmük, a 800 éves angol gyarmatosítás és nemesi rétegük korai elvesztése következményeként sokkal kevésbé formális az egész társadalmi berendezkedésük. Még nyomokban sincs társadalmi osztályrendszer, a szegényebbek a jómódúakkal teljesen egyenrangúak, egy hangot ütnek meg egymással – az orvos, a hentes, a sikeres ügyvéd, az útépítőmunkás és a kereskedő egy asztalnál koccintanak pénteken este. A címek (“Úr” vagy “Asszonyom” bármilyen hivatalos személy is az illető) használata megszólításnál furcsa, ezt magyarként sokáig szokatlannak, ismeretlennek találtam. A felsőbbrendűség érzésének keltése Írországban általánosan megvetendő viselkedés társadalmilag, visszautasított magatartásforma.

– Írországi tanulmányaid alatt milyen hatást gyakorolt rád az ottani táj, kultúra, közeg és egyetemi tapasztalatok? Milyen módon jelenik meg mindez a munkáidban?

A hatás ugyanaz volt, mint Budapesten, csak a táj és az építészet volt más. Ezenkívül az egyetemei tapasztalatok voltak gyökeresen eltérőek: a cork-i főiskolán nincs élesen elválasztva a képző- és az iparművészet, ahogyan az intézmény neve is mutatja – Crawford College of Art and Design, minden egyben van. Az én időmben a képzőn még szakonként is merev határok választottak el minket egymástól, nem volt átjárás, míg Írországban egy jellemezően nyitott művészeti szemlélet uralkodott. Festőként, ha akartál, akkor kerámiát csináltál, ha akartál, akkor videóinstallációt – bármiben segítettek a tutorok. Senkit sem gyötörtek poroszos, rég letűnt idők pedagógiájával, a szigorú hierarchiát erőltető “Mester” megszólításról (mely indokolatlanul vezethet az egó felértékelődéséhez) nem is beszélve. Ilyesmin már akkor hitetlenkedve mosolyogtak, az ír főiskolán egymást is és a tanárainkat is keresztnevükön szólíthattuk – egy mellérendeltséget, partneri kollegialitást szimbolizálva. Ez nagyon inspiráló volt.

– Mik a terveid a közeljövőre? Van-e olyan téma, projekt vagy technika, amivel szeretnél kísérletezni, vagy amit szívesen felfedeznél?

Ennek a kérdésnek nagyon örülök, köszönöm, hogy feltetted. Az igazság az, hogy ez a Dublini kiállítás nem csak azért jelent nekem rettentően sokat, mert az első külföldi önálló tárlatom, hanem mert egy hosszabb, nagyobb munkafolyamat végét is jelenti munkásságomban. Az elmúlt 15 évben szinte csak figura nélküli tájkép ábrázolással, cityscape festéssel foglalkoztam. Ennek a nagy szakasznak most elérkezett a vége, úgy érzem, elegáns lezárás ez a tárlat, így búcsúzom ettől a fontos szakasztól – és egy nagy témaváltás következik. Három hónapja a műteremben figyelmem új, sokkal személyesebb téma irányába fordult: linómetszeteket és direkt öntvényeket kezdtem készíteni, melyek pont, hogy tereket nem, de figurákat ábrázolnak. Ezekhez installációkat és festményeket is készítek, már elindult a folyamat és nagyon várom, hogy az első ciklus eredményeit egy következő kiállításon bemutathassam.

Fotók: Artem Kulinich – Készült Magyarország Dublini Nagykövetsége megbízásából.