Két héttel az indulási időpont előtt kerültem át tartalékos státusból ösztöndíjas státusba és tudtam meg, hogy Uruguayba mehetek. Két hét állt a rendelkezésemre, hogy felkészüljek lelkileg és gyakorlati teendők szintjén is arra, hogy az elkövetkező fél évem Uruguayban, Montevideóban fogom tölteni. Hivatalos papírok, gyakorlati teendők és a családtól való búcsúzás töltötte ki ezt az időt, majd pedig el is érkezett az utazás pillanata. Nem is lett volna időm megijedni, ugyanakkor eszem ágában sem volt! Az első pillanattól kezdve éreztem, mélyen, a csontomig hatolóan, hogy az, hogy részt vehetek a Kőrösi Csoma Sándor programban és, hogy pont ott teljesíthetek majd szolgálatot ahol, a váratlansága ellenére olyannyira természetes és magától értetődő, hogy nekem csak együtt kell működnöm, beletennem a szívem, a tudásom és minden rendben lesz.
Soha, nem voltam ilyen nyugodt és soha semmiben nem voltam ennyire bizonyos.
Így ültem fel a repülőre és így érkeztem meg egy nem teljesen zökkenőmentes brazíliai átszállással egy teljesen idegen ország repterére Montevideóba, ahol az egyik mentorom várt.
Ez a bizonyosság azóta sem hagyott el! Harmadik hete vagyok itt és harmadik hete már, hogy napi szinten tanítok és a tanítási órákon túl is intenzív kapcsolatban vagyok az Uruguay-i Magyar Otthonba járó közösség minden tagjával: fiatalokkal, idősebbekkel egyaránt.
Hogy ez mit is jelent pontosan? Azt, hogy nem csak „munkaidőben” vagyunk együtt, hanem a szabadidőnkben is! Mert ez a közösség úgy ölelt magába a megérkezésem első percétől, hogy egyértelművé vált: őbennük is ott van az a bizalom felém, mint amivel én útnak indultam Magyarországról.
Munkaidőben magyar nyelvet oktatok 70 felnőtt, magyar származású, többségében spanyol anyanyelvű, ugyanakkor meglepően erősen magyar identitású személynek. Olyan is van köztük aki a szüleitől, nagyszüleitől még tanult magyarul és tud is egész jól, olyan is van köztük aki már nem. Körülbelül 20-ra tehető a gyerekek száma akiknek játékos énekeken keresztül tanítom a magyar nyelvet a foglalkozások során. Szint és életkor szerinti csoportokra osztva, minden csoportnak heti két órát tartok.
A magyar órákon túl, a néptánccsoport lány tagjaival nemsokára elkezdjük a jellegzetesen magyar sütemények és ételek készítését is. Ezt a programot szombatonként tervezzük megvalósítani, mikor a néptánccsoport fiú tagjai a férfi táncokat gyakorolják.
Magyarságtörténelmi előadásokkal is készülök, különböző történelmi időszakokat fogok bemutatni és már tervezem egy színjátszó és egy népdaléneklő csoport életre hívását is.
Ez történik velem munkaidőben.
Munkaidőn kívül pedig van szerencsém egy olyan közösséget erősíteni akik önmagukat családként határozzák meg, jelezve, hogy nem véletlenül Magyar Otthon a szervezet neve, ez számukra nem csak egy épület ahová járnak, illetve nem csak pár ember akire néha időt szánnak. Nem. Ez a ház az itteni magyarok otthona és akik ide járnak azok családtagok.
Ha ezt most épp nem én írnám, de akár egy hónappal ezelőtt is én olvastam volna, hát bizony megmosolyognám és talán még kicsit legyintenék is, hogy ez azért mégiscsak: túlzás.
De ebben a közösségben, sok olyat megtapasztalok és megélek amire bármikor máskor legyintettem volna. Kölcsönösen értékes dolgokat tanítunk egymásnak, úgy érzem.
Én az Erdélyből hozott magyar nyelvet adom át nekik, és a szülőföldem minden sajátosságát, legyen szó ízekről, emberi történetekről, iskolában szerezhető tudásról, ők pedig sokat tanítanak nekem kitartásról, elszántságról, áldozatvállalásról, szeretetről és arról, hogy ideje van a kemény munkának és ideje van a pihenésnek is.
Itt nem csak egy ösztöndíjas és az uruguayi magyarok találkozása van. Itt emberi történetek találkozása van. És, hogy ez pontosan, hogy lehetséges? Íme egy példa: ma, az egyik középhaladó csoportba járó tanuló jelezte, hogy meglepetése van számomra! Elhozta és megmutatta a nagyszülei útleveleit, a nagymamája tanítónői oklevelét, a nagyapja ajánlóleveleit. Az iratok fele magyarul, a másik fele már román nyelven volt kiadva. Ezekkel az iratokkal hagyták el a hazájukat, mikor kivándoroltak Uruguayba 1927-ben.
A város, ahol ezek az ajánlólevelek, oklevelek és hivatalos iratok 1918-ban, illetve 1927-ben elkészültek: Szatmárnémeti.
Az a Szatmárnémeti, ahonnan én származom. Ahonnan én eljöttem magyart tanítani Uruguayba. Kicsi a világ, szokták mondani.
Meghatódtam.
Vajon gondolta volna az a család, aki elhagyta 1927-ben a szűkebb otthonát, városát, hazáját a világégés változásai miatt, hogy egyszer 9o évre rá, valaki ugyanabból a városból, hazából az ő leszármazottait fogja magyarra tanítani?
Erre nem tudom a választ.
De azt tudom, hogy barátok és család vesznek körül itt és az Uruguay-i Magyar Otthon már az én otthonom is.
