Egy tanulságos látogatás
Magyar közösségek Sydneyben
Sydneyben a magyar klubokat a diaszpóra magyarsága hozta létre az évek során, és mivel területileg nagyon messze vannak egymástól, ezért a város különböző pontjain a közelben élők tömörültek ezekbe a közösségi intézményekbe. Évtizedeken keresztül jól is működött minden, de az idő szépen lassan elmossa ezeket, hiszen az a generáció, amely megalkotta és fenntartotta, egyre kevésbé van olyan állapotban és lélekszámban, hogy erre képes legyen. Megöregedtek és sokan meghaltak már közülük. Gyermekeik és unokáik ausztrál kötődésűek, általában itteni házastárssal és baráti körrel, így nem ragaszkodnak ehhez a közösségi formához. Sok-sok éven keresztül látogatták egymás rendezvényeit, amíg tudták. Amíg tudtak és mertek vezetni, amíg volt valaki a családban, aki ráért és elvitte őket. De ez az állapot hamar megszűnt. Ma már ezek az idősek helyhez kötöttek, a közösségek pedig lassú, de állandó fogyást mutatnak, és a házak sorsa is kérdésessé válik.
És irány Wollongong
Wollongongban kis magyar közösség él. Csendes és kedves kisváros, két órányi autóútra Sydneytől. Ilosvai Katival próbáltunk utánajárni, mi van velük, hányan vannak, és hogy vannak. A magyar közösségi házat itt már felszámolták, de keddenként este az itt élő magyarok összejönnek egy kis beszélgetésre és játékra. Együtt vacsoráznak, és együtt ünnepelnek. Erre a célra a horvát közösségtől bérelnek egy termet. Megható volt látni ezt a kb. húsz embert, ahogy az évek és az emlékek összetartozásában makacsul ellenállva az időnek, találkoznak itt, mindig ugyanazok az arcok, ugyanazok a beszélgetési témák között összekapaszkodnak. Magyarul beszélgetnek, elemezgetik a híreket, felelevenítik az emlékeiket. Mindig ugyanoda ülnek le, még akkor is, ha történetesen ahhoz az asztalhoz aznap nem érkezett meg senki, mert mondjuk betegek lettek.
Angyalarcú zenész
Egy angyalarcú, apró termetű idős ember vacsorázott így, amikor ott voltunk látogatóban. Valaha zenész volt, most eladta itt mindenét, költözik haza, Magyarországra. Ez az új téma kissé felpezsdítette a beszélgetést, tanácsok, érvek és biztatások repkedtek felé, az arca kissé ijedt volt, amíg hallgatta, udvarias mosolyában már látszott a konok elhatározás is: mindegy, hiszen a dolgok elindultak, döntött, még ha aggódik is egy kicsit. Nyolcvan éves lehet. Amíg egyedül vacsorázott, sokszor átnéztem az asztalához. Úgy látszott, egykedvűen eszik, de azért néha meg-megállt a villa a kezében, tűnődött. Azt hiszem, azóta már el is indult, remélem, hogy nagyon boldog lesz.
Nehéz sorsok közé cseppentünk, de nagyon jól éreztük magunkat. Talán jelentett valamit, hogy nem felejtette el őket a szövetség, amit valaha alapítottak. Felmorzsolja az idő egyszer ezeket a közösségeket, ha nem tudjuk tartósan belevonni az ifjúságot. Hogy ez természetes folyamat-e, amit csak tudomásul kell vennünk, vagy valami olyan, amit meg lehet és meg is kell akadályozni, azt nem tudom. Ha igen, akkor nincs már sok idő.
