San Paolo fogadta idén a dél-amerikai magyar diaszpórák tagjait
Sok szempont alapján lehetne bemutatni a fesztivált, ami biztosan meg is fog történni kollégáim által. Azonban én úgy döntöttem, hogy a gyerekek szemszögéből mutatom be az eseményt, ugyanis idén sok idő után először nemcsak megrendezésre került a fesztivál, hanem még a tizenévesek is részt vehettek rajta.
Péntek reggel indultunk Montevideo Nemzetközi repülőteréről nagy izgalmak közepette. A lányok és fiúk nagy része még sohasem töltöttek ennyi időt távol a szüleiktől, családjuktól. Ahogy azonban a repülőgép a magasba emelkedett a félelem és szorongás is elhagyta őket, és egy jóhangulatú utazásban lehetett részünk. Nagy örömünkre együtt izgulhattunk azokkal, akik életükben először rugaszkodtak el a földtől.
Ahogy San Paoloba értünk némi nehézségek árán eljutottunk a buszhoz, amely ismételten egy két órás úttal kecsegtetett. Étlen-szomjan estére aztán az egész uruguayi társaság megérkezett a táborhelyre. A Pipacs néptánccsoport, amely kilenc tagot számolt a hétvégén, egy félreeső házban kapott helyet, ahová meredek lépcsőkön kellett felmászni – nem kis meglepődésünkre.
Az első két napot a fesztiválra való próbálással töltöttük, amelynek megkoronázása volt a színházi fellépés, amelynek San Paolo városa adott helyet. Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára köszöntötte az egybegyűlteket, közvetlenségével sokakat megérintett. A magyar néptánckultúra megőrzéséről szóló beszéde különösen szépen hatott annak fényében, hogy a brazil, chilei, uruguayi és argentin magyar diaszpórák tagjai hónapokon át készültek a fellépésre.
A hazaúton, mintha lenémították volna az amúgy élénk társaságot, mindenki alaposan elfáradt. Másnap aztán búcsút intettünk a néptánccsoport négy tagjának, akik visszatértek hamarabb Montevideoba. Az öt vállalkozószellemű és lelkes pipaccsal kezdtük meg a szimpózium hetét, amelynek tartalmáról valószínűleg könyvet tudnék írni, azonban soraim limitáltak.
A hét minden napját reggeli után táncpróba indította meg, amely két helyszínen zajlott, hogy mindenki szintjéhez mérten tudjon fejlődni. A próba háromórás volt, kisebb szünetekkel, majd egy népdalt tanultunk meg közösen. Ezek után következett az ebéd, amely lehetővé tette, hogy sok brazil ételt kipróbálhassunk. Minden nap az ebédet egy kis pihenés követte. Ez lehetővé tette, hogy kipróbálhassuk a medencét, amelyhez a brazil téli időjárás adott nekünk egy-két napsütéses órát 20-22 Celsius fokkal.
A délutánokon a fiatalabbaknak foglalkozásokat tartottunk, hogy megismerjenek néhány magyar szokást, játékot és tevékenységet. Többek között részt vettek kincskeresésben, megtanultak hajat fonni és csináltak fonalból ajándékot otthonra. De volt kosarazás, cserkész játékok és nemezelés is. Egyik-másik jobban elnyerte a tetszésüket, ahogyan ez természetes. Közvetlen kapcsolatunkra alapozva őszinte véleményükre hallgatva igyekeztük úgy alakítani a programokat a hét közben is, hogy az nekik megfelelő legyen.
A foglalkozás után pedig ismét volt egy kis szabadidő, majd vacsora következett, amely nemcsak, hogy finom és laktató volt, hanem még egészséges is. Tányérainkon sok zöldséget és gyümölcsöt találhattunk egész héten, amelyért én személy szerint nagyon hálás voltam. A vacsorát követően 10 óra tájában kezdődött meg a táncház, amely energiája összehívta az összes táborlakót. A Pipacs néptánccsoport életkorához illő módon lépett be a nagy társasági életbe, fokozatosan egyre tovább sikerült élvezniük azzal a tudattal, hogy a következő nap is fel kell kelni. Őszinte csodálkozással néztem, ahogyan szó nélkül csinálták végig a hosszú és fárasztó napokat, bebizonyítva ezzel a táncház fontosságát, ebben az életkorban.
Fantasztikus lehetőségnek éltem meg, hogy részt vehettem ezen a fesztiválon és az utána következő szimpóziumon. Azonban a legnagyobb örömöt mégis az adta, hogy a Pipacs néptánccsoportot elkísérhettem, szemszögüket megismerhettem a saját kultúrámra nézve. Nem is beszélve a fiatal fiúk és lányok személyes történeteiről és bizalmáról, amellyel engem megajándékoztak.