„Nahát, a fecskefiókák már kikeltek!” – csodálkozom rá a dél-csehországi Hluboka várának falát kémlelve. Nem is csoda, hiszen már június közepe van. Prágában nem igen látni fecskéket, ezért az utóbbi években rendszerint júliusban döbbentem rá, hogy ők még mindig visszatérnek Afrikából. Mert visszatérnek, ez a természet rendje, amiben biztosak lehetünk.
A mi életünkben is az egyetlen kiszámítható dolog a költözés. Különben is, a név kötelez: „az Eszterhéj, az a hely, ahova a fecskék fészket raknak” – hangzik el a bemutatkozónkban. És valóban, fészket raktunk Prágában, otthonunk lett a csehországi magyar közösség.
Életünk legambivalensebb két éve volt ez, sokszor kérdeztem is magamtól, hogyan lehet valami egyszerre nehéz és közben mégis csodálatos? Talán így jellemezhető leginkább a fejlődés dinamikája. Hiszen attól, hogy valami küzdelmes, még lehet gyönyörű. A legjobb pedig az, amikor ezt az utat megoszthatod másokkal, akik igaz tanúivá válnak életed bizonyos időszakának. Barátokkal.
Emlékszem, legutóbb tavaly szeptemberben ültem ugyanígy a dobozok között, csak akkor még Prágában. Fáradt voltam és sírtam, amiért újra pakolni kell egy átmeneti helyen, ami nem a saját otthonunk. Most itthon, Magyarországon élek át hasonlót. Fészkelünk megint, és én újra elszomorodom, mert egy korszak lezárult.
„Száguldozom szélszekéren, szélszekéren köd után, Eszterhéj a fuvolám…”* – és mi is, mint a fecskék, visszatérünk a széllel hamarosan. Mert ők mindig visszatérnek, ez az egy biztos. Addig pedig igyekszünk új tartalommal megtölteni az Eszterhéj fészekalját.
Köszönünk mindent.
Eszter és Krisztián
*(Versrészlet Kovács András Ferenc: Tavaszi szél c. verséből)
