Az új szemléletmódnak, vagy mondhatni a perspektívaváltásnak oka több összetevős. Az elmúlt egy év otthon töltött ideje alatt tanítottam és a gyermekekkel való rendszeres foglalkozás türelemre és figyelmességre nevelt. Így nem csak a gyermekekhez való odafordulásomban érzem az áldást, hanem a felnőttekkel való kapcsolatomban is. Figyelmem, lelki érzékenységem ennek köszönhetően a felnőttekre is kiterjed: az újra találkozás újraértelmezés is egyben.
Így most nem a táj, vagy az idegenség foglalkoztatott, kötött le elsőre, hanem az egyéni sors, a személyes életérzés, a krízisek: mennyi nehézséggel küzdenek az életük mindennapjaiban. Hiába, az életet úgy élik itt is, mint másutt: felkelnek, dolgoznak, gyermeket nevelnek; élnek, küzdenek, éreznek. Ez utóbbi van rám nagy hatással: a közhangulat. Látom a szemekben a fáradtságot, a levertséget. Jobban, mint legutóbb. Úgy gondolom, Isten nem hiába helyezte ezt a szívemre: Nem hiába látok másokat, másként.
Ezért küldetésemnek tekintem a közösség lelki-szellemi megerősítését. Mindezt személyes beszélgetésekben, a közösségi alkalmakon való részvételben, a lelkigondozásban, és nem utolsósorban az Igehirdetésben szeretném megvalósítani. Ráhangolódva a közösségre, az egyénekre, miközben Istenre és az Ő Igéjére figyelek, hogy színt vigyek a szürke hétköznapokba, szolgálataim által pedig, lelki felüdülést: új, vidám szívet, élő hitet, reménységet.
