Szeptember 9-én a fesztivál első napján korán keltünk, hogy az óriási várost átszelve, időben megkezdhessük a sátor felállítását. „Falait” hímzett népviseletekkel díszítettük és fellobogóztuk.
Itt vagyunk - és közösségünkbe várunk minden kedves érdeklődőt!
Szomszédságunkban két másik magyar sátrat is felhúztak. Az egyikben, a mi ,,jurtánktól” jobbra lángost, a másik oldalon pedig hazai termékeket árultak. – Nagyon finomak voltak! Ezért a kíváncsiskodók a hazai termékekkel kosarukban és lángossal a kezükben állhattak meg néhány szóra nálunk, vagy ülhettek le mellénk egy rövid beszélgetésre.
A fiatal korosztály számára kézműves foglalkozásokat szerveztünk: nyakláncot, karkötőt készíthettek. Az alkotásokat nemzetiszínű szalaggal díszíthették. A mozgékonyabbak gombfocival játszhattak, néhányan kipróbálhatták a ,,diótörő” ügyességi feladatot. Jutalomképpen mindenki ,,A magyar feltalálók”-kal illusztrált könyvjelzőt kapta.
Jól sikerült a sátorverésünk! Egyre többen gyűltek körénk, és a szavak, a gondolatok, magyarul formálódtak.
– Édesapám ’56-ban teherautóval segített a forradalom résztvevőinek nyugatra szökni. A politikai helyzet miatt döntött úgy, hogy nekünk is mennünk kell. Nincs más választásunk. Imádom Magyarországot és kedves feleségemmel és fiammal sokszor hazajárunk. Tudod, arra vagyok a legbüszkébb, hogy gyermekeim, akik már itt születtek, beszélnek még magyarul. Amikor még gyermekek voltak, gondosan ügyeltem arra, hogy odahaza csak anyanyelvünkön beszéljenek – mondta könnyezve egy idős úr.
– Amikor ideértünk az ’50-es évek végén, nagyon nehéz dolgunk volt. Én még csak egy 9 éves gyermek voltam és nem beszéltem egy szót sem angolul. Az iskolában új közeg fogadott, amelyhez alkalmazkodnom kellett. Kemény évek voltak. Azóta sok idő telt el és rengeteg dolog megváltozott. – mondta egy másik helyi magyar.
Meghívásunkra másod- és harmadgenerációs nemzedékek képviselői is megjelentek, akikkel eddig még nem volt alkalmam magyarul beszélnem. Meglepetésemre kiválóan tudták a nyelvet. Mindenkit szívélyesen fogadtunk és mindnyájan úgy éreztük, hogy otthon vagyunk.
Szeptember 10-én, a második napra néptánc műsort szerveztünk: délután került sor a Kengugrók műsorára. A színpadon az örmény néptáncegyüttes után következtünk. Márk és Selly játszott: a lányok pedig körben álltak és énekeltek, ezután mi fiúk is felmentünk a színpadra, egyéni tánccal kezdtünk, majd a lányokat is megforgattuk. Óriási tapsot kaptunk.
Három hónapja veszek részt a Kengugró táncegyüttes próbáin. Ezeket az órákat az egyik ösztöndíjas társam tartja. Kezdő voltam, de hamar befogadtak és türelmesen tanítgattak a tánclépésekre, a figurákra, amik nagyon bonyolultak voltak számomra.
Hat évig versenytáncoltam (latin táncok), de bizton állíthatom, hogy a magyar néptánc sokkal nehezebb. Szabadabb is és a közösségről szól, nem kizárólag egy pár bensőséges kapcsolatáról. Sokkal inkább azokról az élményekről, amelyeket együtt éltünk meg. – Sosem késő elkezdeni néptáncolni! Kalapomba árvalányhajat tűztem, buggyos ingemet megigazítottam, mellényemet begomboltam. Az „asszonyok” után „legényként” léptem színpadra. Az előadás minden pillanata élmény volt, az élő zene, a közönség, a népviselet, a koreográfia visszavitt bennünket a régi időkbe. A végén a nézők közül véletlenszerűen kiválasztottunk néhány lelkes jelentkezőt, akik szintén vágytak erre a közösségi élményre. Megtáncoltattuk őket vidáman, majd egy ölelés után a helyükre kísértük őket.
Egy gyors csoportfotó és átöltözés. – Tradíció, hogy az első fellépés után a lányoknak alsószoknyában, a fiúknak pedig nadrágban kell egy kört rohanniuk a tömegben – jegyezte meg a szólótáncosunk. – A tradíció engem is kötelez!… - feleltem. Azután visszasétáltunk a sátrunkhoz. Körbeültük a zenészeinket és népdalokat énekeltünk. A nap végén fáradtan, de elégedetten pakoltunk össze.
Nagyon sok nemzet fiai és lányai voltak itt jelen és együtt dobbant a magyar szívünk sok más európai nemzet képviselőivel.
