Nem akármilyen helyet, egyenesen a Four Seasons Hotelt szemelte ki anno Mercz úr, így, a hagyományt tisztelve, máig ott tartják a genfiek évenkénti magyar báljukat. A csodaszép épület és a fantasztikus kiszolgáló személyzet azonnal egy másik világba röpíti az embert. Az este 6 órai ajtónyitáskor elkezdett lassan beáramlani a nagyjából száz fős tömeg. A Genfi Magyar Egyesület kérésére pedig kezdetét vették szervezői feladataim, ugyanis én voltam a tombolák egyik felelőse.
Abban a kitüntetésben volt ráadásul részem, hogy a Pannonia Néptánccsoport tagjaként fel is léptem a január 28-i bálon. Mivel a rendszeres meghívásnak köszönhetően nem állhat színpadra a csoport kétszer ugyanazzal a számmal, így az ünnepekből visszatérve egyből bele is fogtunk egy új koreográfiába, melyet ez alkalommal Trefeli József és Tóth Kata kicsit modernebbre álmodtak meg a szokásosnál. Az előadás szimbolikus jelentéssel bírt, ugyanis az 1717-es évről emlékezett meg, amikor Szék városát egy betörés alkalmával lemészárolták a tatárok. Azóta feketébe és vörösbe öltözve gyászol a falu, és minden évben, Szent Bertalan ünnepén emlékeznek meg e rettenetes csapásról. Táncunkban levetettük a fekete fejkendőt, mely azt volt hivatott jelképezni, hogy elég volt 300 év gyász, mostantól a jövőbe tekintve kell folytatnunk életünket. A talpalávalót a Felvonó zenekar szolgáltatta, akikkel már többször volt szerencséje a csoportnak közösen műsort adni. A széki mellett egy sárközi-kalocsai koreográfiával is színpadra léptünk, melyben mi lányok egy dinamikus karikázót táncoltunk.
Az estet Hacki Tamás füttyművész nyitotta meg, aki még az előétel és a néptánc előtt tartott egy félórás, lenyűgöző előadást. Ezek után jött a vacsora, a különböző fogások közötti átkötésként pedig a Pannonia szórakoztatta a vendégéket. A vacsora végén kezdődött a szabadtánc Rakonczai Imre énekes-zongorista jóvoltából, akit már nem először kér fel az Egyesület erre az alkalomra. Éjfél előtt nem sokkal elkezdtük kihúzni a tombolák nyerteseit: volt magyar borkülönlegességtől arcmasszázson át egy órás ingyen lovaglás, kedvezményes francia nyelvkurzus, kávéautomata, a fődíj pedig egy egyhetes csodálatos utazás volt Svájc egyik elegáns hoteljébe.
Az est vége felé a néptáncosok már nem fértek a bőrükbe, ezért átmentek a kisterembe és a „saját” zenészeiket kisajátítva, egy óriási táncházat csaptak – ekkor már báli ruhában és mezítláb. A nagyteremből hazainduló tömeg, hallva a hangos kurjongatásokat, benyitott, és irigykedve szemlélte a Pannonia mulatságát az ajtóból. Ám voltak, akik értették, hogy ez nem zártkörű „buli” akar lenni, így beálltak közénk, és esküvői mulatós dallamaik elegyedve a népi elemekkel tökéletes közös nevezőt alkottak. Fél kettő magasságában azonban megjött a személyzet, hogy közölje, a hotel szeretne zárni, így kérik, ez legyen az utolsó tánc. Jó magyarhoz híven, még kettőt-hármat elhúztak a zenészek, mire aztán valóban elindultunk hazafelé. Óriási élmény volt, remélem, mindenki annyira élvezte az estét, mint én!
