Ami megosztható és ami nem
A bizalom egyre nagyobb teret kap az életemben. Embereket kapcsolok össze, hogy abban a teremtett térben megtörténjen a találkozás, az egymáshoz és önmagukhoz való közeledés. Drámafoglalkozást indítottam felnőtteknek, hogy mindazt, amit eddig gyerekekkel vagy a gimnazista tanítványaimmal csináltam, megnézzem, működik-e. Tudunk-e beszélgetni az életről úgy, hogy kis idő múlva mindannyian lelkesültebben, könnyebb szívvel induljunk haza. Haza, mely szó átértékelődött, és folyton új kérdéseket vet fel. Függetlenül a külföldön töltött évek számától. Legyen 1 vagy 14.
Tudunk játszani. A foglalkozás pedig működik. Annak ellenére, hogy könnyen lehet általános mondatokat megfogalmazni, miszerint a magyarok mindenhol utálják egymást. Cork azt tanítja, a félelmekkel csak szembemenni érdemes. Konok hittel. Például néptáncot tanítani gyerekeknek, képesítés nélkül, puszta lelkesültségből, mint a hályogkovács, bízva abban, ha most ezt kérik tőlem, akkor kész vagyok rá. Aztán felnőtteket kérdezni meg arról, hogy vannak magukkal, a szüleikkel, az életükkel, az itthonnal és az otthonnal. Mivel mérik a belső valóságot.
A szobámból egy üres telekre látni, mióta lehűlt az idő, beköltöztek a varjak. A vörösbegy, a szarka és a galambpár mellett most őket nézem, úgy ülnek a fán, mint a röntgenfelvételen a fekete foltok. Eszembe jut, amit az ösztöndíjasokról mondanak, hogy kémek, hiszen mégiscsak tudósítunk arról, mi történik a külföldön élő magyarok világában. Nem tudok ellenkezni, pedig nem vagyok se Mata Hari, se Karády Katalin, bár utóbbit kifejezetten kedvelem. Az ő filmjein nőttem fel. Hiába menekülsz, hiába futsz, dúdolja apa, és dúdolom én is itt, Corkban, mert élem a szavai súlyát. Hiába futnék a sorsom elől. Jön utánam.
Hiába ellenkeznék, mert beszámolókat írok, és róluk írom, hogy valaki más, idegen olvassa, kik ők. Megírom, hogy milyen programokon vesznek részt, hánykor kezdünk, hányan jönnek, hányan mennek. Megírom, mely verseket szavalják a gyerekek a magyar múltra emlékezve, és képekkel dokumentáljuk, mi történt. Tudnak arról, Corkban kéthetente cserkészek viszik játszani a gyerekeket, arról is, hogy december 1-jén jön a Mikulás. De mióta így figyelek, tudom, nem osztható meg bármi. Arról mélyen hallgatok, ízlett-e a pogácsa. Nem írom meg, milyen színeket használnak a kifestőben, milyen dalokat éneklünk a Mikulásnak. Se a gyerekek kiejtését, az arcukon átsuhanó fényeket, nem. Azokat őrzöm. Azokra emlékezni akarok. Egyik sem számadat.
Ahogy a corki nőknek szervezett programot is mélyen, magamban. Ugyanis Brezina Kingát, a magyarországi Nia tánc nagyasszonyát meghívtam Corkba, hogy tartson a helyi érdeklődőknek női kört. Vezessen táncot. És gyógyítson. Mert évekkel ezelőtt én jártam nála, és az alatt az egy óra alatt megszűnt az idő, átrendeződtek a belső terek. Megéreztem valamit abból, milyen a farkasokkal futni, mi az az erő, ami a bennem és minden nőben szunnyadó Természeti Nőben várakozik, és arra vár, hogy megszólítsam, hogy végre megengedjem, megnyíljak számára. Megnyíljak magamnak magamra. Ez nem a „We can do it!” típusú emancipáció. Olyan egyenrangúság, ahol mindenki teszi a dolgát, és elfogadja a nemek közti különbségeket. Az adottat, a hozottat, és nem akar más lenni, mint aminek született. Csak az értékre figyel, a szeme arra áll. Nekem ez hosszú út, amit végigjárok, nem férfi eszköztárral élni meg a világot és találni meg a helyem benne, hanem nőként. Ugyanis máshogy tanították, én pedig elhittem, egy olyan világban kell versenyeznem, amiben a teljesítmény az érték. De nem kell versenyezni. És a teljesítmény csak egyes emberek szerint érték, vannak mások is.
Mióta ösztöndíjas vagyok, tanulok nem visszaélni az erőmmel, és nem hagyni magam leigázni. Használni az erőmet, és nemet mondani, amikor annak ideje van. Európaiként, magyarként, nőként és emberként. Brezina Kinga jött, és körégyűltünk mi, magyar nők, hogy együtt legyünk, és elhiggyük, hogy a közösség tere megtartó tér. Hiába tanultuk, hogy kell megtépni egy másik nőt. Hiába tudjuk zsigerből, hogyan kell kikaparni a szemét. Mind mások, különböző korú, testalkatú, szemszínű és hajszínű nők érkeztek, akikben az egyik legfontosabb közös pont az, hogy jól akarnak lenni. Nem is boldogok, minek a túlzás. Egyszerűen csak élni örömben, élettel telve élni. Egy apró kedvességgel nyitni a másik felé, elismerve annak hasonlóságát. Kimondani, hogy te egy másik én vagyok. Ki gondolta, hogy Etyekről, Budapestről, Csíkszeredáról, Biatorbágyról érkeznek majd a szigetre, hogy megéljék a mozgás és a jelenlét ilyen fajta örömét. Férfiak számára elmondhatatlan, milyen a farkasokkal együtt futni. Mi történik a Vörös Sátorban, és mit csinál ennyi nő egy napon át. Ami átadható, azt majd a bőrükön érzik a férfiak, azt a finom, mély női erőt, ami mágnesként vonzza őket haza.
Haza az otthonba, amit például ezek a királynők teremtenek. Amit a nők mind képesek teremteni. Ami elvarázsolja a férfiakat. Az anyaföld, az anyaország tereibe haza, ahol gyökerekkel, földelten, de az ég felé törekedve állunk mind, egyenrangúak, férfiak és nők, királyok és királynők, tisztában a saját értékeinkkel, egymásra mosolyogva, hogy akkor így. Bizalommal és hittel. Mert bár Magyarország messze van, de az otthon belül lobog, nem is kell róla annyit fecsegni, miért jó, miért fontos, miért szeretem, sodorjon bárhova is az élet. Elég emlékezni. És már nem menekül, aki fut, hanem szárnyal a lelke, mert a saját sorsát éli.
