„Az aradi vértanúkban is lehetett bizonytalanság, félelem, egészen biztosan imádkoztak a hűségért, azért, hogy állhatatosak tudjanak maradni, hogy Istennek tetsző módon tudjanak élni, szolgálni, s ha kell, meghalni. Tőlük igazán nagy dolgot kért a Jóisten: az életáldozatot. Fennmaradt imáik, utolsó gondolataik nagy-nagy lelkierőről, Istenbe vetett bizalomról tanúskodnak. Ez nekünk is torokszorító élmény és tanulság kell hogy legyen” – fogalmazott szentbeszédében Varga János rektor atya. A szabadság eszményének továbbélését, azt a reményt, hogy a nemzetünk Golgotáján mártírhalált halt hősök véréből új élet sarjad, Reményik Sándor Október 6 című versének részletével fejezte ki: „Feketén hull a fákról a levél, / S a föld, amelyre hull, / Kemény, mint a koporsó fedele. […] De a hamu alatt, / Valahol mélyen – izzik a parázs!” Szükséges, hogy ez a parázs ne csak a nemzeti igazságérzet, a politikai fejtegetés izzó parazsa legyen, hanem az istenfélelemé is – tette hozzá a szentmise főcelebránsa. Az egyetemes könyörgésekben többek között így fohászkodtunk a vérüket ontó hőseink lelki üdvéért: „Jutalmazd meg, Urunk, irgalmasságod szerint mindazokat, akik hitükért, egyházukért, embertársainkért, az igazságért a szeretet legnagyobb jelét adták: életüket áldozták.”
A Boldogasszony anyánk eléneklése után először Falu Tamás Út vége című verse hangzott fel:
majd Petőfi Nemzeti dalának versszaka után:
Ez után Madách Imre Az aradi sírra című sorait idéztük:
Végül a feltámadást jelképező húsvéti gyertya lángjánál Varga János atya így imádkozott:
„Könyörögjünk: Istenünk, hozzád fordulunk imádságunkkal, mert Te vagy a szeretet! Eléd hozzuk most nemzeti gyásznapunkon a soha nem gyógyuló fájdalmas sebeket, népünk szabadságharcának véres leveretését, az értelmetlen emberáldozatok miatti fájdalmunkat. Nálad keressük a békét, amelyet a világ nem adhat meg, és a boldogságot, amelynek egyedül Te vagy a forrása. Ma azért a hitből fakadó szeretetért imádkozunk, hogy ki tudjunk engesztelődni ellenségeinkkel, népünk nagyjainak gyilkosaival, hogy meg tudjunk bocsátani irgalmasan, mint az Atya… Add, hogy felismerjük és elmélyítsük hitünk értékeit, hogy kövessük a hősök erényeit, és hogy saját akaratunk önző érvényesítése helyett a Te gondviselő vezetésedre bízzuk magunkat ma is. Segíts, hogy a legnehezebb helyzetekben is elfogadjuk akaratodat és bátran megtegyük, amit vársz tőlünk. Add, hogy felelősséggel munkálkodjunk népünk, nemzetünk boldogulásán, jövőbeni felemelkedésén. Nemzetünkért és nemzetünk nevében felemeljük a szívünket, ahogy nagyjaink tették a hősi halál pillanatában, és kérjük, vezess minket az örökkévalóság útján napról napra közelebb ahhoz a célhoz, amelyet elterveztél számunkra! Áldd meg és őrizd meg népünket, hogy általunk és közöttünk felépülhessen a Te Országod! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen”
A megemlékezés a magyar himnusz eléneklésével zárult. A ballada szavai azóta is bennünk visszhangoznak (Az aradi tizenhárom balladája, Lévay József, 1861): „Aradi vár, aradi vár, halál völgye, / tizenhárom magyar vitéz temetője, / Viruljanak sírjaikon vérvirágok, / felejthetetlen légyen az ő haláluk.”
Felejthetetlen légyen az ő haláluk.
