Sokáig gondolkodtam azon, mi lehet a titkuk, vajon miből merítik ezt a lendületet, amellyel meghazudtolják még a saját életkorukat is. Hogy kik is ők? Ők azok a soproni erdőmérnök hallgatók, akik 1956-ban érkeztek Kanadába és akikre nemcsak a kanadai magyarság büszke, hanem szerves magját képezik a magyar diaszpórának is.
Nem csoda, hogy mindenki mélységes tisztelettel, már-már különös pátosszal emlegeti őket és bevallom, engem is mindig elfog valamiféle meghatottság és hála, amiért a közelükben lehetek. Szerencsésnek érzem magamat, hogy ismerhetem őket és boldoggá tesz, ha mosolyt csalhatok az arcukra vagy örömet tudok nekik azzal okozni, hogy egyszerűen csak meghallgatom őket. Soha, de soha nem tudnám megunni a történeteiket és ezúttal is köszönöm nekik, hogy befogadtak és a bizalmukba avattak.
Nem hiszem, hogy a karácsonyi ünnepek közeledtével, több ezer kilométerre az otthonomtól pusztán a honvágy és az érzékenység beszél belőlem, de úgy érzem, hogy ezek a fantasztikus „bácsikák és nénikék” három hónap vancouveri tartózkodásom után már egy kicsit az unokájukként szeretnek. Egyáltalán nem készültem szentimentális vagy hatásvadász írással, de egyszerűen ezt váltják ki belőlem. Akik ismerik őket, azok pontosan tudják, hogy miről is beszélek.
Legutóbb a karácsonyi ebédjükre voltam hivatalos, ahonnan tudtam, hogy feltöltődve távozom, és ismét azt fogom érezni: mennyire szerencsés vagyok, hogy KCSP ösztöndíjasaként ilyen nagyszerű embereknek segíthetek. Kocsis Tibor, a közösség mozgatórugója és főszervezője puszival és szeretetteljes atyai öleléssel köszöntött és hellyel kínált. A bensőséges ünnepi ebéd elfogyasztása közben arról faggattam, hogy vajon minek köszönhető az, hogy az egykori diáktársak még hatvan év után is ennyire sűrűn összejárnak.
„Annakidején kétszáznegyvenegyen kezdtük itt a tanulmányainkat miután a vancouveri University of British Columbia Faculty of Forestry befogadásának köszönhetően, az önálló Sopron Division keretei között magyarul folytathattuk a tanulást és szerezhettünk diplomát. Sajnos ma már csak százan vagyunk életben, illetve van akiről nincs információnk. Minden második hét keddjén együtt ebédelünk, akármilyen rossz idő van, 40-45-en mindig összegyűlünk. Évente megrendezzük a piknikünket a Szász tanyán, Maple Ridgen és Nanaimóban is van egy csúcstalálkozónk, ahová rengetegen eljönnek. Van egy saját újságunk is, amelyet stílusosan Kapocsnak neveztünk el, ez több mint 25 éve működik. A névválasztás egész pontosan Tamási Miklós költő, erdőmérnök barátunktól ered, ő nevezte el a kiadványunkat így, ezzel is jelezve, hogy „meglegyen a kapocs közöttünk.” Az újságunknak Rétfalvi László a főszerkesztője és évente jelenik meg, kétszer vagy háromszor. A képes beszámolók, a bemutatott életutak és életpályák mellett megemlékezünk azokról a társainkról is, akik sajnos már nem lehetnek közöttünk. Számunkra természetes, hogy segítsünk egymásnak minden körülmények között. Ha például valamelyikünk beteg és kórházban van, akkor a társaság tagjai meglátogatják. Továbbá két ösztöndíjat is létrehoztunk, mert fontosnak tartjuk, hogy támogassuk a rászoruló diákokat, hiszen a szívünkben mi is örökre diákok maradunk. Vargha Domonkos költő barátunk szavaival fejezném be a beszélgetést: „Akik elmentek, de el nem szakadtak, Kanadában is magyarok maradtak. Akik meggyőztek egy messzi világot, de ma sem mások: soproni diákok. Az ősi otthont, az Akadémiát, szívből köszöntik: Vivát! Vivát! Vivát!”
