Ez a rendezvény, amellett, hogy kiemelkedő fontossággal bírt a volt forradalmárok számára – hiszen idén, életükben talán az utolsó kerek évforduló keretében mesélhették el személyes élményeiket – a fiatalságnak is egyedülálló alkalmat biztosított, hogy első kézből hallhassák, mit éltek át „nagyapáink”.
Az esemény napján Bóra Eszter, zürichi ösztöndíjas társammal délután négy órakor fogadtuk az érkező vendégeket, akik nagy lelkesedéssel várták az izgalmasnak ígérkező beszélgetést. Nagy örömünkre tízegynéhány 1956-os genfi magyar és nagyjából húsz fős kíváncsi hallgatóság gyűlt össze kultúrközpontunk könyvtárában. A mediátor szerepét én töltöttem be. A rendezvényt egy „Az én ’56-om” című MTVA programból vett rövid epizód levetítésével nyitottuk meg, ami egyrészről megadta a beszélgetés hangulatát, valamint egyfajta segítségül szolgált a felszólalóknak, hogyan is keretezzék mondandójukat.
Az első visszaemlékezést egy akkori műegyetemistától hallottuk, aki 1956 nyarától részt vett a jól ismert „16 pont” kidolgozásában, és aki az október 23-át követő napokban a Budapesti Egyetemek Forradalmi Diákbizottságának tagja volt. „1956. októbere május 1-én kezdődött, amikor az egyik budai kollégium diákjai címer nélküli magyar zászlókkal vonultak fel”, hangzott az első mondat. Kiemelte, hogy eredetileg olyan általános, hosszú távú célok is a tervezett pontok részét képezték – mint a halálbüntetés eltörlése, az egyénileg dolgozó parasztok és kisiparosok termelési szabadsága, az ipar decentralizálása, hogy a vidéki fiatalság lakóhelyéhez közel jusson munkához – melyek kimaradtak a végleges követelésekből.
Egyesek hangsúlyozták, hogy főként az ifjúság volt jelen a forradalom eseményeiben, ami az átlag életkort 30 év körül határozta meg – a II. világháború 16-18 évesen behívott katonái tizenegy esztendővel 1945 után ismét kiálltak harcolni hazájuk szabadságáért. Erre a kijelentésre azonban rácáfolt egy a 25-ös parcellában nyolc év nyolc hónapig raboskodó volt szabadságharcos, aki személyesen nyolcvan éves elítélttel is találkozott. Az ő visszaemlékezéseit mindenki meghatottan és lélegzet visszafojtva hallgatta: a Kisfogház cellájából – mely börtön volt a börtönön belül – minden nap hallotta a rettentő kivégzéseket. Néha „csak” három-négy, máskor több, mint tíz is volt egy nap. Némán, idegileg megtépázva élték át Nagy Imre akasztását is, mesélte. Jelen volt a Sztálin-szobor ledöntésénél, és látta, amint mentő autók érkeznek a Rádió épülete elé, titkon lőszereket szállítva az ÁVO-soknak. Meglepő részleteket is megtudtunk: görög őrök vigyázták a letartóztatottakat a Fő utcai kínzókamrákban a forradalmat követő években. Visszaemlékezéseit a váci börtön ’60-as évekbeli éhségsztrájkjának történetével zárta.
A következő felszólaló, az egyik genfi magyar intézmény elnöke, az 1951-’53-as évek félelmetes hangulatáról és a mindenkinek ismerős „csengőfrász” jelenségéről mesélt hosszan. Egy másik menekült többször kihangsúlyozta a forradalmi hangulat „pezsgő boldogságát”, ami mindannyiuknak erőt adott az utolsó pillanatig. Ez egy „tiszta forradalom” volt, mondta, nem loptak, csaltak az emberek, a betört kirakatokból egy doboz étel sem tűnt el. Ezután említést tettek többen a Köztársaság téri földalatti titkos börtön elméletéről is, sokan megerősítették, hogy éreztek valamiféle dobogást a mélyből.
Engem az foglalkoztatott, hogy a november 4-i második szovjet bevonulás előtt, mindannyian elhitték-e, hogy a nyertes forradalomnak köszönhetően alapvetően megváltozik majd az ország helyzete – azt a választ kaptam, hogy természetesen. A kérdésre, melyben a Kulturális Központ egyik munkatársa tudni szerette volna, mi volt az a pillanat, mikor november 4. után rádöbbentek, hogy nincs lehetőség a győzelemre, mindenki elmondta személyes élményeit. A külföldre menekülés szintén egyénenként változó formában történt, a majd’ tíz éven keresztül raboskodó úr a sors fintoraként 1981-ben egy egyhetes ajándék utat nyert Moszkvába; volt, aki Ausztria határa előtt azt hazudta, temetésre megy a következő faluba; megint mások pedig nyugat helyett déli irányba indultak olajkút javításnak álcázva menekülésüket, mely a november 20-t követő általános sztrájk időszakában igencsak hihetetlennek tűnt. A magyar határőrök önfeláldozó segítsége és egyes szovjetek osztrák menekülésének története zárták a több, mint három és fél órás kerekasztal beszélgetést.
Megdöbbentő és szívszorító volt ezeket a borzalmakat átélt, fantasztikus hősöket hallgatni. Köszönjük nekik, hogy ránk örökítették történeteiket és reméljük, a későbbi generációk tanulnak majd szenvedésükből!
