Ha februárban valaki felsorolja nekem mindazt, amit a következő kilenc hónapban a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként át fogok élni, valószínűleg két napig nem tértem volna magamhoz.
Hirtelen ötlettől vezérelve vágtam neki az útnak, így nem voltak konkrét terveim. Bár izgultam, hogy ilyen hosszú időre és ilyen messze kerülök otthonról, kíváncsi voltam, mit hoz majd ez az időszak. Volt egy nagyjából körvonalazódó elképzelésem, de a valóság több ponton egészen másképp alakult.
Fogalmam sem volt, milyen lesz az élet Brisbane-ben, hogyan működik a közlekedés, milyen egy ausztrál iskola, vagy mennyire nehéz lakhatást találni. Arról volt sejtésem, hogy az ausztrálok korán kelnek, de arra nem számítottam, hogy napfelkeltekor már tele lesz a strand futókkal, vagy hogy a reggel nyolcas edzésen furcsán néznek rám, amiért csak hétkor keltem, miközben ők fél öt óta már talpon vannak.
Azt sem mondta senki, hogy Brisbane-ben is tud hideg lenni, miközben a házakban gyakran nincs fűtés és megfelelő szigetelés. Hogy a város tiszta, annak ellenére, hogy utcai kukát alig találni. Hogy a kávézók már délután kettőkor bezárnak, és ha mosdót keresel, a kulcsot egy merőkanálra akasztva kapod meg, aztán az utcán kell megkeresned az illemhelyet. Vagy hogy a körforgalomba behajtva a továbbhaladásod irányába kell indexelni.
A legnagyobb meglepetések azonban nem ezek voltak. Kilenc hónap alatt háromszor költöztem, rengeteg új embert ismertem meg, és sokszor éppen onnan kaptam segítséget, ahonnan nem is vártam. Többen közülük olyan fontos részévé váltak az életemnek, akikkel a program után is szeretném tartani a kapcsolatot. Ha valamit tanácsolnék a februári önmagamnak, az az lenne, hogy merjen segítséget kérni, és ne akarjon mindent egyedül megoldani.
A kilenc hónap természetesen nemcsak az új környezet megismeréséről szólt. A Brisbane-i Magyar Iskolában gyerekekkel foglalkoztam, órák előkészítésében és megtartásában, kézműves programokban, valamint közösségi események szervezésében vettem részt. Közelebbről megismerhettem, hogyan működik egy önkéntesek által fenntartott magyar iskola, és milyen munka szükséges ahhoz, hogy a diaszpórában felnövő gyerekek is kapcsolatban maradjanak a magyar nyelvvel és kultúrával.
Szakmailag is sok tapasztalatot szereztem. Fejlődtem a foglalkozások tervezésében, a különböző korosztályokhoz való alkalmazkodásban és a csoportok vezetésében. A szervezési feladatok során pedig megtapasztaltam, mennyi önállóságra, rugalmasságra és háttérmunkára van szükség ahhoz, hogy egy közösségi program valóban megvalósuljon. Sokszor menet közben kellett megoldást találni, ami többet tanított, mint amennyit előre el lehetett volna tervezni.
Októberrel lezárul a program, és én is elbúcsúzom Brisbane-től. Februárban még nem tudtam, mi vár rám, most pedig kilenc hónapnyi tapasztalattal, rengeteg új ismeretséggel és váratlan helyzettel a hátam mögött indulok haza.
Ha most visszamehetnék az indulás előtti önmagamhoz, azt mondanám neki: ne aggódj amiatt, hogy még nincs mindenre terved. Pakolj be egy melegebb pulóvert, és tanulj meg indexelni a körforgalomban. A többit majd megoldod útközben.
