Az utolsó eseményem Limában igazán testhezálló volt, hiszen a labdarúgás nagy szerelmeseként egy labdarúgó-mérkőzéssel köszöntem el a magyar közösségtől.
A szervezés flottul ment. A Nagykövetséghez közel lefoglaltam egy műfüves pályát. A két csapat pedig az alábbi volt: a magyar közösség vs. Esteban és barátai (Esteban szintén magyar felmenőkkel rendelkezik). Ahogy labdarúgó-válogatottunk, úgy mi is honosítottunk játékosokat, különben nem tudtunk volna kiállni. A Nagykövetség pedig mindenkit meglepve csinált magyar válogatott mezeket, így egységes felszerelésben játszottunk.
A mérkőzés rögtön egy technikai szünettel kezdődött. Peruban a baráti fociknál van egy furcsa szokás, hogy a kezdőrúgást kézből végzik el. Ezzel csak egy gond volt. Felrúgták a tetőre a labdát, és kb. 10 percet állt a meccs, mire a játékszer hivatalosan is útjára indult. A 2×25 perces mérkőzésbe mindkét együttes intenzíven állt bele. Helyzetek mindkét oldalon adódtak, azonban az ellenfél szerzett vezetést. Viszont nem adtuk fel, és két gyors találattal megfordította Magyarország a találkozót. A második gólnál én adtam a gólpasszt.
A fordulást követően visszább álltunk, mert én is és a konzul párja is sérüléssel bajlódtunk, így a kontrákra és a betonbiztos védelemre építettünk. Emiatt rohamozták a kapunkat, viszont csak a meccs legvégén sikerült betalálniuk, de ekkor is az eredmény 4–2 volt a javunkra. A mérkőzés legjobbja a kétszámjegyű bravúrt bemutató kapusunk, José lett.
A lefújást követően megható pillanatok következtek: kaptam egy trófeát az Egyesület nevében, amelyet a mentorom adott át, megköszönve a munkát.
Majd egy közös ebéddel zártuk a délelőttöt.
Egy mérkőzés, amely örökre emlékezetes marad.
