Új-Zélandon, kihasználva, hogy még nem köszöntött be az igazi őszi időjárás, az AUskolába beiratkozott gyerekek és családjaik részt vehettek az iskola által rendezett kiránduláson. Ezúttal Tiritiri Matangi szigete volt az úti cél, ahol Új-Zéland veszélyeztetett madarait a természetes környezetükben lehet megcsodálni. Érdekessége, hogy a sziget a Természetvédelmi Minisztérium felügyelete alatt áll. Található itt tahake, északi-szigeti kohako és még kiwi madár is, bár utóbbit a legnehezebb meglátni, hiszen leginkább csak este jönnek elő.
Az 1970-es évekig a sziget legelő volt. A nyolcvanas években kezdte meg a terület erdősítését a DOC (Department of Conservation). Ezt követően őshonos madár- és fafajokat telepítettek ide. Annak érdekében, hogy a sziget meg tudja őrizni tisztaságát és nyugalmát, naponta mindössze 150 turistát fogadnak, ezért jóval előre érdemes az utazást megtervezni. A szigetet csak komppal lehet megközelíteni, ami először az aucklandi kikötőből indul és egyedül a Gulf Harbourban áll még meg az úticél előtt.
A szigetet három túraútvonalon lehet bejárni, és mindhárom más kilátást enged a régi és új erdőre, sok helyen gyönyörűen látszik a tenger, illetve az ösvények mentén több helyen is vannak padok, ahol le lehet pihenni a madarak csicsergését hallgatva. Már a kikötőben kisebb csoportokra kell rendeződni és minden csapat kap külön egy saját idegenvezetőt, aki végig a csoporttal halad és a sziget történetétől kezdve minden hasznos és még annál is érdekesebb információt átad a hallgatóságnak.
Több madár, de leginkább a tieke csicsergése szinte végig kíséri a túrázókat az útjukon. A világítótorony felé közeledve egy óriási, fűvel borított dombos területen kell áthaladni, ami gyönyörű kilátást ad a Hauraki öböl szigeteire. A világítótorony mellett több interaktív feladat és a sziget történelmét bemutató kiállítás várja a túrázókat. A világítótorony mellett lehetőség van az elcsomagolt ételeket megenni és egy kis meleg teával felfrissülni. Fontos megemlíteni azt, hogy a szigeten nincs az ajándékbolton kívül semmilyen más üzlet. Az élelemről mindenkinek magának kell gondoskodnia, illetve arra is külön felhívják a túrázók figyelmét, hogy nem lehet semmilyen szemetet hátra hagyni. Amint azt a túra elején mondják: amit hozunk magunkkal, azt visszük is.
A kikötőhöz visszafelé egy másik úton jöttünk, ahol megcsodáltuk, hogy egy több, mint százéves fának hogyan tekeregnek végig a gyökerei a dombon. Érdekes volt látni azt, hogy habár felfelé és lefelé is erdőben jöttünk, szemmel látható a különbség, de még inkább szívvel érezhető, hogy pontosan mikor haladunk az újratelepített és a már több, mint százéves erdő területén. Mielőtt a kikötőhöz érkeztünk, a komp indulása előtt volt még időnk egy kicsit megállni a tengerparton, ahol a gyerekek kavicsokkal kacsáztak, amíg a szülők jót beszélgettek. Voltak, akik kagylókat gyűjtöttek maguknak emlékbe.
Csodálatos abba belegondolni, ahogy ez a sziget igazán megmutatja, hogy milyen lehetett néhány száz évvel ezelőtt az új-zélandi természet.
