Formabontó és szokatlan megoldásként ugyanis a játék a Magyar Ház termének közepén felépített stilizált szobában zajlott, mindössze pár méterre a körben helyet foglaló nézőktől. Már önmagában ez is létrehozott egy olyan atmoszférát, ami eleinte a kíváncsiság feszültségét kelthette. Ehhez társult a témaválasztás. A megszokotthoz képest komolyabb hangvételű előadás fogadta azt, aki a cím láttán nem ijedt meg attól, hogy nem egy könnyen emészthető szórakoztató darabot láthat.
Mert A tizenkét dühös ember egy mélyen elgondolkodtató és ma is aktuális kérdéseket feszegető színmű. Habár akadtak szórakoztató jelenetek, mondatok, de ezek mind az egymásnak feszülő karakterek élcelődéseiből születtek, amelyek egy hétköznapi szituációban, ha velünk történik, akkor legkevésbé sem mulatságosak. Tizenkét különböző személyiség feszült egymásnak, tizenkét különböző háttér, motiváció és érdekérvényesítési képesség. Az egész előadás zömében egy asztal körül játszódott, de a karakterek folyamatos vibrálása mégis mintha megmozgatta volna a teret. Hosszúra sikeredett a két felvonás, de senkitől nem hallottam, hogy unalmas lett volna, vagy megbánta volna, hogy eljött.
Minden darab színpadra állítása esetében elmondható és a nyomatékosítás kedvéért el is kell mondani, hogy a résztvevők amatőrök és szabadidejüket áldozzák a mű létrehozására. Igénybevételük a bemutató előtti egy-két hétben érthetően sokkal nagyobb, ilyenkor véglegesítik a nézők elé kerülő alkotást. Már a szereplők válogatásánál is felmerültek nehézségek, mert volt, aki végül nem tudta összeegyeztetni a próbákat munkahelyi teendőivel. A végleges szereplőgárda azután hétről hétre próbált, persze hiányzók mindig voltak, de ez természetes és a folyamatnak így is kellett mennie tovább, és ment is. A hónapok alatt formálódtak a karakterek, megfogant a díszlet ötlete, majd közös munkával el is készült. Mindez két előadásban csúcsosodott, melyek április 1-én és 2-án voltak Vancouverben. A közönség jól fogadta, lelkes volt, a csapat igazán hálás is emiatt, én viszont ennyi befektetett munka után mégis csak annyit tudok mondani: kár, hogy csak ennyien látták! Aki ott volt, egy elgondolkodtató, mély, tartalmas és időközönként meghökkentő előadást láthatott.
Úgy gondolom, a magyar nyelvű kultúra ápolásában a magyar színház kulcsfontosságú. Nagy kiváltság, ha egy diaszpórában élő magyar közösség rendelkezésére állnak önkéntes színészek, akik munkájukkal lelkesedésből hoznak létre olyan értéket, ami odahaza a magyar kultúra zászlóshajójának számít. Ezt a hajót a nézők tartják fent, de el is süllyeszthetik. Ne hagyjuk! Járjunk bátran színházba, ha már ilyen jó társulat van Vancouverben!
