Madarak Brisbane-ben
Minden ártatlanul kezdődött. Egy nap adtál egy szarkának egy kukorica chipset. Csak egyet. Egy ropogós, aranyló kerek, tenyérnyi emberi rágcsálnivaló-nagylelkűséget.
De elterjedt a híre.
Másnap reggelre a hátsó udvarod valami olyasvalamivé változott, ami egy David Attenborough dokumentumfilmben vagy egy Alfred Hitchcock madár szituációs gyakorlatban képzelhető el. A szarka visszatért – erősítéssel. Két unokatestvérrel, egy sógorral, és talán egy nagyon eltökélt, kisméretű TikTok hírességgel.
Királyokként lépdeltek be, kerítéseken, kerti székeken ültek, és gyanakodva méregették a komposztálót, mintha rablást terveznének, néha gurguláztak.
Próbáltad fenntartani a rendet. Azt mondtad magadnak: „Ez csak egy nasi. Egy csipet rizs chips. Meg egy szelet öreg körte. Egy dinnyehéj. És néhány aszalt szőlőszem. Ez biztosan nem fog elfajulni.”
De elfajult.
A kis barna mézevők koalíciót alakítottak. A noisy minerek úgy köröztek, mint tinédzser fiúk egy lányiskola előtt. Megjelentek a szivárványos papagájok,12 percig tartott a vircsaft az egyik fa tetején, majd egy varjú repült a kert sarkában lévő tároló tetejére egy lopott, színes zoknival a csőrében, mintha valami ősi rituálé része lenne, és úgy nézett rád, mintha el akarnád venni tőle annak a szerencsétlen ismeretlennek a zokniját, aki valószínűleg a szárítója előtt áll szótlanul.
És azóta minden reggel, amikor belépsz a konyhába (nem a kertbe!), és próbálod az első italodat elkészíteni, a madarak csendes elvárással bámulnak rád – mint tollas irodisták, akik adóra várnak.
Aztán egyszer megpróbáltál megenni egy rizs chipset. A szarka ott nézett rád oldalra fordított fejjel a konyha ablakban, pislogott. Lassan.
Odaadtad neki az egész csomagot.
És ekkor felröhögött a kookaburra.
Néha elgondolkodsz… ki is parancsol itt valójában?
