Az 1956-os forradalom
2024-ben a georgiai 1956-os forradalomról való megemlékezés különleges hangulatban zajlott, hiszen a jelenlévők személyesen hallhattak visszaemlékezést egy olyan embertől, aki maga is átélte a forradalmat, majd végül menekülni kényszerült. Kovács Vilmos személyesen tapasztalta meg a kommunista rendszer elnyomását és a nép bátorságát a szabadságért folytatott harcban. A forradalom leverése után emigrált, végül Amerikában telepedett le.
Október 23-án az akkor 19 éves Vilmos és barátja felmentek Pestre, mert rádión hallották a nép megmozdulását. A tömegről és az egyetemisták törekvéséről, hogy bemondják 12 pontjukat a Kossuth Rádióban, így emlékezik: „A Kossuth Rádiónál rengetegen voltunk, én is ott voltam a barátommal. Az ÁVÓ-sok hangszórón keresztül mondták, hogy mindenki menjen haza, de senki nem mozdult, senki nem akart elmenni.”
Este tizenegy óra körül lehetett, amikor ő, barátja és az utcán lévők rájöttek, hogy a helyzet komolyabb, mint amilyennek azt gondolták. „Egyszer csak lövöldözést hallok. Mondom a barátomnak, hogy ezek a bolondok meg akarnak minket ijeszteni. Pár perccel később két lány véresen szaladt el az épülettől, a Kossuth rádiótól. Mondom a barátomnak, hogy ez lehetetlen! Ránk lőnek? Tényleg ránk lőnek?” – idézte fel sírva az élményeit.
A következő hetekben, amikor a forradalmi helyzet fokozódott, Vilmos eldöntötte, hogy elhagyja az országot bátyjával együtt. „Mikor az oroszok bejöttek 4000 tankkal, akkor tudtuk, hogy ez ellen nekünk nincs megoldásunk, november 20-án elindultunk Ausztria felé a vonattal.” Az útjuk során ki kellett kerülniük a győri vasútállomást az ÁVÓ-sok miatt. A város szélén egy istállóban aludtak, majd étel és ital nélkül indultak tovább; ekkor már több mint száz menekülő tartott velük.
Délután fél mérföldre lehettek a határtól, amikor egy katonákkal tele teherautó talált rájuk – „…puskák voltak náluk és azt mondták, aki el akar szaladni, azt agyonlőjük, mindenki jöjjön ide, és csináljunk egy sort, mindenki megy vissza a táborba. A sor legalább 100 méter volt. Gyerekek, családosok, idősek, mindenfelé.” A testvérpár szerencsére úgy tudott helyezkedni, hogy a sor végére kerüljenek, így egy megfelelő pillanatban be tudtak ugrani egy bokorba úgy, hogy a katonák ne vegyék észre őket. Késő este sikerült nekik átjutni a határon, ahol egy orvos vette fel őket, aki nappal dolgozott, éjjel pedig a határon átszökött magyarokat szállította.
Kovács Vilmos végül december 7-én érkezett az Egyesült Államokba.
Az ő személyes története arra emlékeztet bennünket, hogy milyen áldozatokkal járt a szabadságért folytatott küzdelem, és hogy milyen következményekkel járt a szabadságért való kiállás 1956-ban.
