A pacal gravitációja és a tenger csigája: Szeptemberi tavasz Queenslandben
Miközben a világ északi felén az ősz szele fúj, Queenslandben szeptemberben tavasz van. Hetedik hónapja élek diaszpóra-építőként Brisbane-ben. Mindig is értettem, milyen értékes a közösségi élet, de most, hogy már teljesen rutinos tagja vagyok a társaságnak, a saját szememmel látom, mennyi kőkemény munka, energia és mély összetartás kell ahhoz, hogy egy ekkora közösségi ház folyamatosan élettel és programokkal teljen meg.
Egy diaszpóraközösség működése kész antropológiai csoda. Ha az egyéni magány ellen keresünk gyógyírt, Marsdenben rájövünk, hogy a kollektív erőteremtésnek sajátos törvényszerűségei vannak. Itt egy nagyon is tudatos, jól megszervezett és kimondott munkamegosztás tartja fenn ezt a magyar közösséget: az erős férfiak kétkezi, fizikai gondoskodása, a ház folyamatos karbantartása, amire megérkezik a női energiák svájci bicskája – a figyelmesség, amely minden apró részletre ügyelve varázsolja lélegző otthonná a tereket. Amikor ez a két erő találkozik, a közös alkotás során kibontakoznak a belső szupererők.
Szeptemberben az apák napján pontosan ez az életigenlés lüktetett. Olyan méltó rendezvény volt ez, ahol a tavaszi napsütésben, a gőzölgő pacalpörkölt szaftja mögött komoly életigazságok és nagy beszélgetések bontakoztak ki. Mint tudjuk, a jó szaftnál semmi sem generál mélyebb gondolatokat egy magyar emberben. Amikor pedig a délutánt a vonatozva táncoló társaság arany pillanatai koronázták meg, az óceán túloldala hirtelen közelebb került az otthonhoz, mint valaha.
A legszebb szellemi és lelki gravitáció mégis a keddi kiscsoportos foglalkozásokon szippantja be az embert. Lenyűgöző látni, ahogy a nagyszülők elhozzák az unokáikat. Együtt énekelünk, és ízlelgetjük a szavakat olyan gyerekekkel, akiknek a kenguru közelebbi valóság, mint a puli.
Gárdonyi Géza írta: „A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét.” Ez a gyöngy a nyelvünk, ami a legkisebbeknél a jövőnk alapja.
Miközben a magyar nyelv szépségeit ápoljuk, fantasztikus látni, hogyan cserélődnek a magyarul írt könyvek a felnőttek között is. Bár klasszikus könyvtára már sajnos nincsen a Magyar Háznak – bár hosszú évekig volt, sok történetben szerepel ez a momentum, amikor mesélnek nekem az emberek a Ház és a közösség életéről –, itt kialakult egy csodás saját rendszer: mindenki elhozza azokat a könyveit, amikre otthon már nincs szüksége, és ezek folyamatosan cserélődnek az emberek között. Egészen nagyszerű érzés, hogy a világ másik felén is ennyi magyar nyelvű könyvhöz lehet hozzájutni, és hogy kézről kézre adják őket a magyarok.
Az abszolút csoda azonban a várva várt Tavaszi Fesztivál volt, ahol a tavaszi jó idő mellé igazi, pezsgő közösségi élet párosult. A Magyar Házban a sétálás, a közlekedés már-már külön műfajnak számított, hiszen rengetegen vettek részt ezen az ünnepen. Ha erre fordultunk itt várt egy kellenes társaság, ha arra fordultunk ott lehetett táncolni a néppel. Minden egyes asztal körül is zsúfolásig megtelt ünneplő, vidám emberekkel. Az asztalok roskadoztak a rengetegféle fenséges magyar ételtől, a levegőt pedig kedves magyar szavak és hatalmas nevetések zaja töltötte meg. Amikor felcsendült a hegedűszó, és megszólaltak a szívünknek oly kedves magyar dalok, a tér azonnal megtelt énekszóval és táncoló emberekkel. Mi lehet ennél szebb? Itt, Ausztráliában mindenki elképesztően messze lakik egymástól, mégis, amikor a Magyar Ház rendszeres programjairól van szó, az emberek képesek útra kelni, és hatalmasat táncolni együtt. Ebben a Magyar Házban ugyanis minden megvalósul – és megvalósulhat!
