Kirándulás Lisszabon egyik emblematikus épületéhez
Az Águas Livres vízvezeték egyike azon kevés építményeknek, amely túlélte a nagy lisszaboni katasztrófát. Portugália történelmének eddigi legsötétebb napja kétség kívül 1755 november elseje volt. Az emberek földrengésre ébredtek, ami a mindszentekre meggyújtott gyertyák miatt tűzvészt okozott a városban. Nemsokkal később megérkezett a földrengés második hulláma, ami már annyira erős volt, hogy a keletkezett cunamival a nyomában Lisszabon nagy részét romba döntötte. Ezen a tragikus napon a vízvezeték egyike volt a túlélőknek.
A kép forrása: https://www.remocontro.it/2016/11/01/terremoto-castigo-di-dio-lisbona-1755-tra-fede-e-scienza/
A Szabad Vizek valójában az 58 km hosszú vízvezetékrendszer legimpozánsabb része, mely elegáns, nyurga alakjával átível az Alcantara völgy fölött. Felmerülhet a kérdés, vajon miért volt egy vízparti városnak ilyen hosszú vízvezetékrendszerre szüksége. Az igazság az, hogy a vízvezetékrendszer megépüléséig Lisszabon vízhiánnyal küzdött. Hiába fekszik a város a bővizű Tejo folyó partján, ha a folyó vize sós, mert egybefolyik az óceánnal. A rómaiak is szembetalálkoztak már ezzel a problémával bő másfél évezreddel korábban. Az ókori lakók fedezték fel a Lisszabon közelében fekvő sintrai hegyekben, Belasban azt a forrást, aminek a vizét már akkor sikerült eljuttatniuk Olissipóba. A portugál fővárost így nevezték akkoriban Ulysses görög király nyomán, aki a legenda szerint a város alapítója volt. A római vízvezetéken érkező vízmennyiség azonban nem látta el az időközben sokszorosára nőtt várost. Egy új, korszerű vízvezeték megépítése sürgetővé vált. Don João V., azaz V. János király 1731-ben adott "zöld jelzést" az építés megkezdésére. A költséges beruházáshoz új adók biztosították az anyagi hátteret, melyet olyan közkedvelt termékekre vetettek ki, mint a bor, a hús, az olaj, és más élelmiszerek. Nem véletlen, a portugálok már akkor is szerették a hasukat!
Kirándulásunk alkalmával a vízvezetékrendszer alcantarai szakaszát látogattuk meg. Önmagában is pazar látvány. Ellátni innen egészen a Tejo folyóig. De nemcsak a látvány miatt választottuk a Szabad Vizeket szabadidős célpontként, hanem azért is, mert olyan magyar vonatkozása van, amire büszkék lehetünk. Mielőtt visszatérnénk az építéshez és felfednénk a híres magyar inkognitóját, íme egy kép a lelkes magyar csapatról.
A várva várt vízvezetékrendszer 1748-ban készült el. A tervezésében és kivitelezésén több építész is részt vett, többek közt a magyar származású Mardell Károly is, ahogy a portugálok ismerik, Carlos Mardel. A korábbi főépítész 1744-ben bekövetkezett halála után ő vette át a projekt vezetését. Nemcsak sikeresen befejezte, de jó néhány fejlesztést is eszközölt. Az ő ötlete volt például az, hogy érintkezni hagyták a vezetékben folyó vizet a szabadlevegővel, ami ezáltal oxigénnel dúsult. A fenti fotón jókedvűen mosolygunk a vízvezeték alcantarai szakaszán végigfutó sétaúton. Ez szintén Martell ötlete volt, mint ahogy az is, hogy az építkezés adózzon az esztétika oltárán is; a vezeték monotómiáját 50 méterenként az alábbi képen látható kis tornyokkal törte meg. Ennek egy sokkal elegánsabb, impozánsabb építmény lett az eredménye.
De Mardell Károlyról is illik szólni pár szót. 1695-ben született Pozsonyban. Katonai mérnökként megjárta a lengyel és a nagy-britanniai háborúkat, mígnem Portugáliába vitte az útja. A portugál hadseregben hamar szemet szúrt kimagasló építészeti tudása, ezért főépítészként megbízták az "Aqueduto" befejezésével. Hírneve akkor lett igazán nagy, amikor a vízvezeték túlélte a földrengést. Innentől kezdve felfelé ívelt a pályafutása: kinevezték a portugál királyi udvar és hadsereg főépítészévé. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a város újjáépítésében a katasztrófa után. Érdekesség, hogy Mardell szabadkőműves volt, Portugáliába érkezése után csatlakozott egy portugál páholyhoz is. Élete végéig, 1763-ig Lisszabonban élt.
Kirándulásunk alkalmából végigjártuk a Szabad Vizek vízvezetéket, beszélgettünk olyan nagy kérdésekről, hogy milyen lehetett vízhiánnyal élni hajdanán, és milyen lehetett magyarként egy ilyen nagyszabású projektet vezetni egy idegen országban, no meg prózaibb témákról is, mint például hogy hányszor tudtak fürödni a vízvezeték elkészülte előtt és után az emberek. Napoztunk – mert ezer ágra sütött a nap –, sétáltunk és kvízjátékot játszottunk, amelynek fő témája természetesen a mester, Mardell Károly volt. Szép nap volt.
