Félúton a beszélt nyelv és a költészet között
A rímek váratlanul érkeznek, és éppen ez teszi izgalmassá, mert szinte utólag zenésítik meg a szöveget, ami így későn megszülető dallamként, utóízként válik verssé. Sok tanítványom kezdett bele, talán egyrészt azért, mert ha én ennyi idősen rá tudtam érezni, akkor ők, akiknek ez sokkal természetesebb megnyilvánulási eszközük, már csak azért is megmutatják, hogy képesek rá. És szeretem, ahogy pár lépéssel azonnal túl is szárnyalnak, állva hagyva a mestert ennél a rajtnál, ha ez nem hangzik túl fellengzősen. Nem vagyok én persze mester, csak abban az értelemben, hogy tőlem hallják először, és tanulgatják, majd rákapnak, és olyan természetességgel használják, ahogy én sosem fogom. Anyanyelv rájuk szabva. Azért írok csak erről, mert ez egy nagyon hatékony eszköz. A gyerekek értékelik, hogy megpróbálunk az ő nyelvükön beszélni, hiszen ahogy gyerekkorunk csúfolójában is már nagy bölcsességgel megállapítottuk, hogy: okos enged, szamár szenved, talán nem is tudatosan énekelve meg az intelligencia hajlékonyságát. Értékelik ezt az erőfeszítést, és felfigyelnek rá, azzal a félmosollyal, amivel az ausztrálok hallgatják az idegen akcentust: nincs benne lenézés vagy szánalom, inkább csak a kíváncsiság. Az akcentus itt élettörténet. Az identitás része, hozzánk tartozik, mint a származásunk, a történelmünk hangképzési technikává vált megvallása. Where are you from? Azonnal megkérdezik. Szóval igen, olyan, mint egy névjegy. Egy fülnek szánt névjegy. És ilyen, amikor egy felnőtt slam poetryt ír vagy mond. A fiatalok azonnal tudják, hogy ez nekik és csak nekik szól. A felnőtt lépett egyet feléjük.
Én is ezt alkalmaztam, amikor az ’56-os megemlékező műsor szövegét megírtam. Csak azért teszem be ide, hogy megmutassam: nem is nehéz, és igazán nem ördöngösség.
Narrátor 1: Különös dolog a történelem. Mert amíg éled, addig jelen. Ott van veled, ahogy velem, csak később lesz múlt, avult, régi tanulság.
Narrátor 2:A jelen, ami múlt. A jövő, amihez nincs közöm, ha meghalok érte, ahogy az a harcos remélte, aki rám hagyta örökül a szabadságot.
Narrátor 1: Te pedig megnézed egy műsorban, ülsz itt szép ruhában, sorban, míg mi Istennél vagyunk holtan, mégis élőn az öröklétnek, az egyetlen reménynek, hogy áldozatunk nem múlik el nyomtalan,
Narrátor 2: hogy nem hazudtolják meg, amit tettünk, amik lettünk: hogy hősök vagyunk nem gazemberek.
Narrátor 1: Hogy hősök vagyunk, nem gazemberek! Hogy az igazság nem lesz gazság.
Narrátor 2 : Hogy a gazság nem lesz igazság…
Narrátor 3: Hogy így került a magyar külföldre, mert hullott a vére a földre, mert elvették az elveit és az álmait
Narrátor 4: És ma az áll róla itt, hogy magyar származású ausztrál.
Narrátor 5: A legtöbben itt születtünk, a nyelvünk, a vérünk, a nemzetünk, nem mi, de a történelem választotta, keverte, osztotta, szorozta sorsunk lapjait. És ma itt, ahol hősökre emlékszünk, a legtöbb már nem a mi emlékünk, de olyan szál, ami az óceán hullámai fölött tízezer mérföldön át adja meg ma is az okát, hogy nem tagadjuk meg, kik vagyunk.
Narrátor 6: Magyar szavunk ma is, itt is éppoly tiszta, még ha törjük is, még ha hallod is, hogy a ritmusa már idegen. Igen. Már nem az anyanyelvünk, de anyánk nyelve. Aki könnyeket nyelve őrizte meg nekünk.
Narrátor 7: Mi már nem tudunk sokat rólatok, elhagyott hazánk, magyarok, de a haza nem hely, hanem állapot. Hisz olyan népből származunk, akik 1956-ban csodát tettek, mégis gazemberek lettek, menekültek, kitagadottak és akasztottak.
Narrátor 8: Mintha mi lennénk, csak annyi idősek voltak, tankok égtek és borultak kamasz kezeik miatt. Szobrok és rendszerek inogtak. Mert megrázta magát a magyar, és megmutatta, ha egyet akar, ha összefog, nem ismer lehetetlent.
Narrátor 1: Ti együtt éltek a történelemmel. Ma is zajlik, ma is emel és elejt hőst és embert. Bombák vannak a földben, golyónyomok a falakon. Mi vagyunk a föld és a rajtunk épült falak repedései is.
Narrátor 2: Hiszen mi már máshol vagyunk otthon. De hazaparancsol minden október, idegenbe szakad az ember, de az ősz hív minden évben, hogy emlékben, szívben vagy legalább gondolatban meghajtsuk fejünk és hálásak legyünk eredeti nemzetünk hősinek.
Narrátor 3: És hogy minek? Miért? Az otthontól ennyire messze miért keresse egy diák, egy fiatal hogy a vére hova köti? Mert a nemzetközi hatalmas porondon mégiscsak egyediek vagyunk.
Narrátor 4: Mert ’56-ban volt egy szavunk,
Narrátor 5: egy kiáltás, ami felért az égig,
Narrátor 6: és együtt csináltuk végig.
Narrátor 1: Különös dolog a történelem. Mert amíg éled, addig jelen. Ott van veled, ahogy velem, csak később lesz múlt, avult, régi tanulság. A jelen, ami múlt.
Narrátor 2: A porba sosem hullt remény, hogy áldozatunk nem múlik el nyomtalan, hogy nem hazudtolják meg, amit tettünk, amik lettünk: hogy hősök vagyunk nem gazemberek.
’56-os magyar idős 1: Hogy hősök vagyunk, nem gazemberek.
’56-os magyar idős 2: Hogy hősök vagyunk, nem gazemberek.
Megpróbáltam ezen a nyelven beszélni velük, mert otthon működött. És itt is. Nagyon-nagyon szépen csinálták! Az egész műsort, a felkészülést és mindent. Nagyon büszke vagyok rájuk.
