Interjú Zólyomi Katival. I. rész
1. Hogyan került ide a családod, Buenos Airesbe?
Szüleim II. világháborús menekültek voltak, 1949-ben érkeztek Argentínába. 1941-ben ismerték meg egymást édesanyám (1919-1992, képzőművész) szülővárosában, Szatmárnémetiben. Édesapám (1906-1980, folyammérnök) a Felvidéken, Pozsonyban, a királyi városban született. Ausztriában kötöttek házasságot 1948-ban. Én már itt születtem, Buenos Airesben 1957 áprilisában.
2. Hol találkoztál a magyar néptánccal? Kitől tanultál?
A külföldi (emigrációs) magyar cserkészfoglalkozás keretében, aminek szerves része volt a néptánc is, így 12 éves kortól minden cserkész megkapta a heti néptáncóráját. Én is. Nyilván akkoriban még nem lehetett szó autentikus néptáncról, hiszen sem hiteles forrás, sem képzés nem állt rendelkezésre, még Magyarországon is csak akkor kezdődtek az első nagyobb táncgyűjtések (1950-es, 1960-as évek). Ennek eredményei voltak az Állami Népi Együttes első nagy, Rábai Miklós által készített néptáncprodukciói is, melyekkel nagy sikerrel járták be a világot. Itt is jártak turnén, kétszer is: 1958-ban és 1965-ben. Utóbbira elcipeltek a szüleim. Csak 8 éves voltam, viszont tisztán emlékszem egyes részleteire. Akkor voltam életemben először nagy, igazi színházban, és emlékszem, hogy mennyire tetszett az a hangulat, az illatok, az óriási színpad látványa. Elbűvölve mentem haza, és mesélte anyukám, hogy hetekig nem is beszéltem másról, csak az élményeimről. Nem a néptáncról, hanem magáról a színházról.
1978 novemberében utaztam át Magyarországra először. Akkorra itt már 10 éve néptáncoltam. Egyik unokatestvérem, Judith, születésnapom alkalmából meghívott a Corvin színházba az Állami Nép Együttes „Úton a lakodalmas” című új műsorára, a turné előtti előadásra. Ez 1979. április 23-án történt, és aznap változott meg az életem. Szó szerint! Elsötétedett a terem, félhomály volt csak. De nem nyílt szét a függöny, hanem a terem hátuljában, a két folyosón megjelent 2 pár és egy 3 tagú népi zenekar. A táncosok, akkor még számomra ismeretlen viseletben, haladó átvetőssel – évek után tudtam meg, hogy ezt így hívják – közeledtek a színpadhoz, miközben a zenészek egy gyönyörű, általam még sosem hallott muzsikát játszottak, és ők is haladtak a színpad felé. Mire odaértek, akkor húzódott szét a függöny, és azt hittem elájulok! Vagy 20 pár táncolta ugyanazt! Túlzás nélkül: rosszul lettem az örömtől, a meghatódástól, reszkettem, sírtam. Judith azt javasolta, hogy kikísér, hogy magamhoz térjek, mert azt hitte, tényleg valami bajom van. Utólag sajnáltam szegényt, mert rászóltam, hogy „Nem, hagyjál!” A szünetben kisiettem a programfüzettel, gyorsan rágyújtottam, és átolvastam: akkor tudtam meg, hogy kalotaszegi táncokat láttam. Persze tudtam, Kalotaszeg Erdélyben van, de csak ennyit. Eldöntöttem akkor, ott, azonnal a műsor végén, hogy én ezt fogom tanulni, hogy én ezzel akarok foglalkozni. Hozzá kell tennem, hogy akkor már én voltam egy éve a “tánckarvezető” a Regősben anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, abban a téves hitben, hogy az, amit addig mi táncoltunk, az a „magyar néptánc”. Az Államit látva döbbentem rá arra, hogy milyen a magyar néptánc valójában. Az előadás után Judith levitt az öltözőkbe – ő Várady Gyula jó ismerőse volt, így kapott díszjegyeket is számunkra –, és sorra bemutatott mindenkit: táncosokat, zenészeket. Édesek voltak, és nem akarták elhinni, hogy úgy beszélek magyarul, „mintha magyar lennék”. Egy évig voltam Európában, abból jó néhány hónapig Budapesten, de voltam Erdélyben is családom anyai ágát személyesen megismerni. Falun több felé vittek, és csak később tudatosult bennem, milyen csodás élményeknek lehettem része, amikor még nem értékeltem megfelelően. Mikor visszaérkeztem Buenosba, átvettem a Regős vezetését Vass Dénestől, aki elkezdte 1958-ban. Akkor kezdődött a képzésem, tanulásom igazi folyamata. Szörnyű volt! Egy-két lépéssel álltam csak táncosaim előtt. Minden egyes próba egy kihívás volt! Állandóan tanultam, olvastam, leírtam mindent, és bár nagy ellenállással, de elkezdtem a “nagy változást”: táncosaimnak el kellett mondanom, hogy amit addig táncoltunk, az nem éppen az igazi. Első tíz évem arra ment rá, hogy bevezessem a Hungária Egyesületbe az autentikus néptáncot és népzenét. Paradigmát kellett váltanom, és mindezt egyedül. Elkezdtem a könyveim gyűjtését is, lemezek, kazetták kezdtek tornyosulni a polcaimon.
1980-ban ismertem meg itt, Buenosban Falvay Károly néptáncost-koreográfust-történészt-írót. Ő lett a mesterem, és az is volt, míg meghalt. Tőle vehettem át mindazt, amire szükségem volt: tudást, öntudatot, tanulságot, példát, a szakma szókincsét, utasítást, irányítást. Ő végig kísérte a fejlődésemet, szidott, dicsért, de főleg adott és adott. És én szót fogadtam! Neki köszönhetem azt, hogy koreográfus lettem, hogy ráébresztett arra, hogy a fantáziavilágomra hallgassak és alkossak, hogy belém véste azt a kulcsgondolatot, hogy csak akkor alkothatok, ha hozzáértő vagyok: de csak akkor merjek az lenni, ha tanulok megállás nélkül, míg tart a hivatásom, vagy akár az életem. Az elmúlt 40 év alatt szerény, de komoly néprajzi könyvtárral gazdagodhattam, szüntelen tanulmányozom a táncrendeket, a népdal- és szövegtárakat beleértve, és a velük kapcsolatos világot is: népviseletek tervezése és meggyártása lett a szenvedélyem. Több száz készült már, bennük lépnek fel a táncosaim is.
3. Milyen szerepet vállaltál a Regős Néptáncegyüttesben?
A Regőst 1979 végétől 1996 decemberéig vezettem. Férfi táncpartner nélkül. Regős a gyermekem, és az lesz mindig is. Annak dacára, hogy lemondtam a vezetéséről már annyi éve. Amúgy 2006-tól 2013-ig táncoltam a Regősben mint “közkatona”, amit nagyon élveztem. Vezetésem alatt sok százan táncoltak. Ugyanolyan hullámokban változtak a táncosok, mint minden amatőr együttesben. De volt egy 8 páros csoport, mellyel 10 évig dolgozhattam folyamatosan. Számomra ez volt a csúcspontja az együttesnek. Velük mentünk át Magyarországra 1996-ban, ami fantasztikus, egyedi élmény volt! Minden anyagi segítség nélkül a saját együttesünk fedezte a turnét, és több kedves, segítőkész magyar adta meg a lelki támaszt! Erdélyt is bejártuk. A mára már hagyományossá vált Dél-Amerikai Magyar Néptánctalálkozó is a gyermekem. Vass Dénes barátommal agyaltuk ki és szerveztük meg az elsőt. Dénes sokszor panaszkodott, hogy annyi táncoló cserkész van Dél-Amerikában, mégis csak a jubileumi táborokban látjuk egymást. Amire azt válaszoltam: akkor találkozzunk azért is, hogy együtt néptáncolhassunk! Így született meg a találkozó, és azóta is csináljuk.
Az elsőt nyilván itt, Buenosban rendeztük meg, 1986-ban. Már akkor 130 táncos érkezett Venezuelából, Braziliából és Uruguayból. Mikor lezajlott a két napos gála, eldöntöttük, hogy folytatása lesz kétévente, felváltva a résztvevő országokban. Ez a biennálénk lett az egész magyar világ leghatalmasabb néptánctalálkozója. Ez megvitathatatlan! Sokan próbálják lemintázni, de ez egy annyira szilárd alapra épült fel, amit csak mi, a diaszpóra magyar néptáncosai érthetünk meg: mi minden ego nélkül, nem csak a lábainkkal táncolunk, hanem a szívünkkel-lelkünkkel, a megmaradásunkért! Mi nem vetélkedünk, nem versenyzünk, nem minősítünk, nem állunk zsűri elé. Mi találkozunk, és ez a lényege! Azt várjuk minden alkalommal, a találkozást! Közben néptáncolunk is egymásnak, egymással vágyódó és büszke izgalommal egy nagyot!
4. Milyen koreográfiákat készítettél? Melyek a kedvenceid? Miért?
Ó, erre nem lehet könnyen válaszolni, de annyit mondhatok, hogy nagyon sok koreográfiám van már! Mit tudom én, 50-60? Több is. Nyilván vannak a “híres” műsorszámaim és kedvenceim is. A Regősnek készítettem többek között a „Sobri gyors”, a „Drágszéli játékok”, a „Tardonai tükörben”, az „Ördöglagzi”, a „Dél-dunántúli szvit”, az „Ördöngösfüzesi halottas”, a „Nagyecsedi napok”, a „Kalotaszegi bál”, a „Csodás Sárköz” vagy a „Székely keresztelőn” című koreográfiákat. A Kárpát együttesemben (1996-2004) a „Magyar sors” című kétórás daljáték volt a kedvencem. A Kolomp együttesben a „Kolompszó a mezőségben”, a „Kacsalábon”, az „Összetartozunk” (A Kárpát-medence néptáncosainak képzelt találkozója Csíksomlyón), a „Barátaimmal” (Felszegi táncaink), az „Erdőtáncoltató” (In memoriam 1848), az „A nap sem megy le magától” (Tolnai leánybúcsú) tartozik a legkedvesebbek közé. A Zséje együttesben megálmodott, még előadásra nem került kedvencem a “Tik-tak” (Sóvidéki táncok Trianon 100. évfordulójára). Ezek mellett sok tiszteletadásra, fellépésre, magyar estre is készült koreográfia, valamint a cserkészbáljaink “Éjféli táncai” is az én feladatom voltak. Minden évben, 16 éven keresztül mindig új, különböző koreográfiát készítettem és tanítottam be. Kedvencek: „Katerva splendida”, „Lakodalom” (In memoriam Falvay Károly), „Táncra magyarok”. Miért kedvencek? Akkor kedvencek, ha jómagam beleszeretek egy koncepcióba. Csak ilyen esetben élvezem a betanítását. Ha minden passzol, ha úgy érzem, minden a helyén van.
