Már több mint 10 éve nem csak a trianoni békediktátum aláírására emlékezünk június 4-én, hanem a nemzeti összetartozás napját is ünnepeljük, ezen a két szón: emlékezés és ünneplés, érdemes elmerengeni.
Mire szoktunk emlékezni? A régi szép időkre, amikor minden jobb volt, gyermekkorunkra, amikor boldog gondtalanságban teltek napjaink, vagy esetleg valakinek, valaminek az elmúlására, régi vitézek hőstetteire. Számomra ezek olyan dolgok, amikre az ember aktuális hangulatától függően jó, vagy keserédes visszaemlékezni, de az emlékezésen, és a múlt felemlegetésén túl más nem feltétlenül történik. Nem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy jó, de hogyan tovább? Különösen igaz ez a megállapítás a történelmi traumákra való emlékezés esetében. Ha ez pusztán csak arra redukálódik, hogy következtetések és valamiféle tanulság levonása nélkül elmerengünk a múlt eseményein, igazából semmit sem tettünk, persze az emlékezés fontos és anélkül nélkül nincsen sem jelen sem jövő, az emlékezés minősége a lényeges.
Az ünneplés már másabb jelentéstartalommal bír, mert az ünnepléssel együtt jár egy felkészülés, mikor az ember számba veszi, végiggondolja az ünnep jelentését, elgondolja, hogyan ünnepel. Ilyen szempontból is beszédes a magyar nyelv, az ünnepet ugyanis megüljük. Nem feltétlenül csak a fékevesztett ünneplés az ünneplés, hanem az is, ahogyan egy családi asztalt körbeülünk és beszélgetünk. De elsősorbans a legfontosabb: a nagy ünnepek egy örök érvényű útmutatást hordoznak magukban. Az igazán fontosak egészen magasztos, szavakkal szinte alig leírható érzéseket ébresztenek bennünk, de a kisebb, hétköznapi ünnepeknek is van egy olyan tulajdonsága, ami kiemeli őket a szürke hétköznapokból. A régi korok emberei számára az ünnepek, a rítusok jelentették az igazodási pontokat az évben. Például a körmenetek fontosságával minden fejedelem tisztában volt, tudták, hogy ezek nélkül nem képzelhető el hosszú távon a társadalmi béke sem. Ünnepekre, jeles napokra tehát mindenkinek szüksége van, mert ebben mi sem különbözünk nagyapáinktól, vagy akár a középkortól.
Az, hogy a trianoni békediktátum aláírásának napján nem csak emlékezünk, hanem a nemzeti összetartozás napját ünnepeljük más, több jelentéssel ruházza fel június 4-ét. Juhász Gyula szavait idézve emlékezünk is: “mert nem lehet feledni, nem, soha, hogy (…) volt nekünk egy országunk e földön, melyet magyar erő szerzett vitézül, s magyar szív és ész tartott meg bizony.” József Attila is írja 2 évvel az aláírás után a bús magyarról, aki “Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset, s fohászkodik: Uram, hazám egészen el ne felejtsed!”
Emlékezünk is, mert még ma is alig akad olyan család, akit ne érintett volna közvetlenül vagy közvetett módon ez a döntés. Akik egyszer csak egy másik ország, egy másik, meglehetősen bizalmatlan, barátságtalan állam polgárai, de Bukarestből, Prágából vagy Belgrádból nézve inkább alattvalói lettek. Voltak, akik ezután beletörődtek az új világba, abba, hogy a néhány faluval odébb, vagy akár csak a patak túlpartján lakó rokonokat innentől nagy ritkán vagy egyáltalán nem látják, hogy a megélhetésük pusztán magyarságuk miatt legalábbis veszélybe kerül, hogy nem engedik gyermekeiket az iskolában magyarul beszélni, és ebben a helyzetben próbáltak megmaradni, a továbbélés lehetőségeit keresni. Mások ezt az igazságtalanságot elfogadni nem tudván az új határok közé szorult Magyarországon próbáltak boldogulni, ám ott is idegennek érezték magukat. Hiszen az a “haza” mégiscsak nem ugyanaz a “haza” volt.
Emlékezünk megannyi személyes tragédiára is, számtalan derékba tört életre, kényszerpályára, és ezer meg ezer kis falura, városra, templomtoronyra, hegyoldalra, tengerpartra.
De bár furcsának hangozhat, ünneplünk is. Ünnepeljük, hogy bár Dunaszerdahely helyett Dunajská Streda, Marosvásárhely helyett Tirgu Mures, Szabadka helyett Subotica felirat fogad minket, ha megérkezünk, de a templom tornya, a hegytetőn a zászló, az utcai beszélgetések még mindig hirdetik, hogy itt a magyarok megmaradtak, és ennyi év után is őrzik kultúrájukat, hagyományaikat, nyelvüket, és ez olyan tartásról, olyan erőről tesz bizonyosságot, amelyet tisztelni, s ünnepelni kell és érdemes. Mert hát ki az, aki ebből nem tud meríteni a maga számára erőt, akiben ez nem mozgat meg semmit? Micsoda nagyszerűség, hogy a történelem újra és újra végig pusztító viharai közepette nem vesztünk bele a múlt homályába, mint ahogyan ma már a Trianonban ácsolt államok közül sincs már akkori formájában egy sem: Csehszlovákia békésen bomlott szét, Jugoszlávia egy véres háború nyomán, de Nagy-Románia sincsen már azóta. Szintén ide kívánkoznak Ottlik Géza szavai, melyeket a mohácsi csata 400. évfordulóján mondott el: „Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmet ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt idő közben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.” A veszteséget mindig meg kell gyászolni, viszont a gyász fázisai után új értelmet, és célt is kell találni az életnek.
Ez az új cél lehet az összetartozás, önmagunk és a magyarság művelése, nevelése, kultúrájának megőrzése, és ezáltal nemzet naggyá tétele. Lehet a kapcsolatok építése magyar és magyar, vagy magyar és az elcsatolt területek nemzetiségei között, ezáltal a magyarság helyzetének jobbítása. A lényeg, hogy magyarként a földrajzi helytől függetlenül felelősek vagyunk a magyarság jövőjéért, azért, hogy az unokáink magyarnak érzik-e majd magukat, hogy lesz-e egységes magyarság, hogy erénnyel és a honszeretet érzésével fel tudjuk-e ruházni a következő generációkat.
A múltat elfelejteni, történelemként már csak a munkám megtartása miatt is mondom nem szabad. Átírni, meghamisítani, a mai erkölcsöket a régi korokra illeszteni egyenesen vétek, elsősorban a felnövekvő nemzedékekkel szemben. Tanulni és okulni belőle: ez a feladat. Számunkra a tanulság: ameddig erősek vagyunk, ameddig összetartunk, ameddig magyar a magyarra mint testvérére tekint, megmaradunk.
