Ez már így önmagában is komoly kihívás elé állította volna az iskola tanítógárdáját, de ehhez még hozzájött a Szülői Munkaközösség (SZMK) első hivatalos csapatépítője is. A csapatépítőt ugyan elméletben meg tudtuk volna tartani egy másik alkalommal is, viszont, mivel a költészet napi foglalkozást külső vendégelőadó tartotta, így a tanárok „tehermentesültek” arra a pár órára, miközben a diákok is szakszerűen le voltak foglalva – vagyis ez bizonyult a tökéletes időpontnak egy, a kifejezetten a szülőket megcélzó esemény megtartására.
Április 2-án tehát három szálon futottak párhuzamosan az események.
Az óvodások 10 órakor kezdték a napot. A szokásos foglalkozások során a húsvétról tanultak, mesefilmet néztek, és a fiúk meglocsolták a lányokat, melyért cserébe csokitojást kaptak.
A napot egy rendhagyó húsvéti kézműves foglalkozással zárták, amin gyöngyöt fűztek és ujjbábokat készítettek.
Ezzel párhuzamosan az iskolásoknak egy összevont húsvéti foglalkozással kezdődött a nap. A közel másfél órás rendhagyó tanítási órán a diákok interaktív módon megismerkedtek a húsvéti hagyományokkal, azok eredetével és a hozzájuk kapcsolódó szimbólumokkal. Ezt követően a Magyar Költészet Napjával kapcsolatos foglalkozás vette kezdetét Ködmön Csaba, Dublinban élő magyar költővel.
A gyerekek a húsvét kapcsán locsolóverseket is tanultak és a foglalkozás végén a fiúk itt is meglocsolták a lányokat. A nap végét egy húsvéti kézműves foglalkozással zárták, amelyen húsvéti ajtódíszt és tojásból kikelő kiscsibét készíthettek a gyerekek.
A harmadik teremben az SZMK csapatépítője vette kezdetét. Bár a résztvevők már ismerték egymást, de a csapatban való hatékony munkához nem feltétlenül elég az ismeretség. Így a csapatépítővel nem csupán az volt a célunk, hogy megismerjék egymást, hanem hogy hatékonyabban tudjanak a jövőben együtt dolgozni: megfelelően tudjanak kommunikálni egymással, a többi szülő, az iskola vagy akár a saját gyermekeik felé, és hogy jobban megismerjék a saját határaikat, képességeiket.
A nap elején megbeszéltük a programot és lefektettük a tréning szabályait, majd egy névtanulós játékot játszottunk, ami inkább csak számomra volt szükséges, mivel még nem ismertem név szerint, csak az osztályom tanulóinak szüleit. Ez után egy olyan játékot játszottunk, ami segített egy kicsit jobban megismerni azokat is, akiket már egyébként is ismertek. A résztvevőknek 3 állítást kellett megfogalmazniuk magukról, melyek közül az egyik állításnak hamisnak kellett lennie, ez után pedig ki kellett találniuk, melyik ez az állítás. A feladatot követően egy kicsit beszélgettünk az élményalapú tanulásról és annak tanulási modelljéről. A komfort-, tanulási-, és pánikzónákat különböző szituációkra adott válaszaikból is kicsit jobban megismertük. Megtanultuk, hogyan kerülhetünk a tanulási zónába, és miért blokkolunk le a pánik zónában.
A tréning következő részében pedig olyan gyakorlati tanácsokat kaptak, amivel elkerülhető, hogy egy konfliktushelyzet során az ösztönös (rossz) reakcióikat alkalmazzák. Gyűjtöttünk például olyan helyzeteket, amik nagyon könnyen felbosszanthatják, illetve erre válaszul olyan helyzeteket, melyek viszont remekül meg tudják nyugtatni őket. Ezekkel érdemes tisztában lenniük, hiszen a „nyomógombjaikra” hatványozottan reagálnak, és elképzelhető, hogy olyan helyzetből is nagyon gyorsan konfliktus születik, ami valójában csupán egy kommunikációs félreértés.
Rövid szünet után egy nagyon érdekes játékkal folytattuk a feladatok sorát.
A résztvevők ugyanazt a 10 képet kapták, melyekből össze kellett állítaniuk egy történetet. Noha ugyanabból az alapanyagból dolgoztak, más eredményre jutottak, hiszen mindenki a saját valóságszűrőjén keresztül érzékeli a külvilágot, épp emiatt egy-egy konfliktushelyzetben is érdemes néha perspektívát váltanunk: elképzelhető, hogy ugyanarról a dologról beszélünk, vagy éppen ugyanaz a célunk – csupán más eszközökkel próbáljuk meg elérni azt.
Utolsó előtti feladatként az asszertív kommunikáció alapjait sajátították el a résztvevők egy játék segítségével, melyben ÉN és TE mondatokat kaptak, melyek ugyanazokat az információt tartalmazták, csak a mondatpár egyik tagja egy ÉN-üzenetben fogalmazta meg azt, míg a másik egy TE-üzenet formájában próbálta meg elérni a célját. A mondatpárok azonosítása után megbeszéltük, hogy melyik mondatnak mi lehet a célja, és melyik mire lehet alkalmas. A résztvevők belátták, hogy az asszertív kommunikáció nem a tuti recept a saját érdekeik 100%-os érvényesítéséhez, inkább csak a technika, melynek segítségével van lehetőség a megoldás konstruktív megtalálására, míg a TE-üzenetek a legtöbbször nem alkalmasak kompromisszumos megoldásra (sőt, általában normális kommunikációra sem).
A feladatok sorát egy drámajátékkal zártuk, melyben egy konfliktus kirobbanását majd megoldását kellett megjeleníteniük. A felnőttek láthatóan remekül érezték magukat ebben a játékban, teljesen belefeledkeztek a feladat megoldásába. Nem tudatosan, de sikerült két tökéletes példát hozniuk egy partneri és egy agresszív/autoriter konfliktusmegoldási típusra, melyek segítségével remekül tudtam számukra szemléltetni a két „megoldás” közti különbséget.
A zárókörben egy „gyufányi” ideje volt mindenkinek, hogy elmondja a gondolatait a napról, és szerencsére csupa pozitív visszajelzést kaptam tőlük, aminek nagyon örültem. Az azóta kiküldött és kitöltött értékelőlapok szerint a résztvevők nagyon is elégedettek voltak a tréning tematikájával és kidolgozásával, és hasznosnak ítélték meg a jövőbeli munkájuk és személyes fejlődésük szempontjából is.
Én pedig nagyon örülök, hogy segíthettem őket, és remélem, az itt átadott ismeretek a való életben is az épülésükre szolgálnak majd.
