Régi hagyomány, hogy a stuttgarti jótékonysági bálon a helyi cserkészcsapat is fellép. Idén sem volt ez másképp. Csapatparancsnokunk, Jablonkay Lydia álmodta meg a műsor vezérfonalát, a technikai hátteret pedig jómagam biztosítottam. A januári csapatfoglalkozásokon az őrsvezetők és felnőtt cserkészeink irányításával nagy erőkkel készültünk jelenetekkel, jelmezekkel és díszletekkel, hogy ismét színvonalas műsort adhassunk elő. Kartonlapokból hatalmas Nagy-Magyarországot állítottunk össze, az adott koroknak megfelelő zászlókat készítettünk, emellett transzparenseket, és egyéb kellékeket is. Mindenki (korának és ügyességének megfelelően) kivette a részét a jó hangulatú munkából.
A bál napján jóval a vendégek előtt érkezve összeállítottuk a mozgásokat is, majd elvonultunk az öltözőbe magunkra ölteni a jelmezeket, és felkészülni a nagy fellépésre. Jeles esemény előzte meg színrelépésünket, ugyanis idén Lydia kapta meg a Stuttgarti Magyarságért Díjat – a tapsvihart egy hangos cserkész csatakiáltás egészítette ki, így adtunk hálát Lydiának a több évtizedes odaadó munkájáért. Gratulálunk neki, és további jó munkát kívánunk!
Végre elérkezett a csapat számára az est fénypontja. Elcsendesült a terem, a kivetítőn megjelent egy idővonal, és Szabó István énekes belekezdett a „Kell még egy szó…” kezdetű dalba. Megelevenedett a játéktér, bevonultak a magyar vezérek, és elvégezték a vérszerződés szertartását. Ezt követően újabb tömeg érkezett, a háttérben felcsendült az István, a király rockopera egy részlete, és most István király megkoronázása játszódott le a színen. Ezt követően megemlékeztünk röviden a Hunyadiakról, ami alatt a védők elfoglalták helyeiket az egri vár bástyáin. Miközben kivédték a törökök intenzív ostromlását, Tóth Pál Zoltán népzenész énekelte el Tinódi Lantos Sebestyén „Summáját írom…” kezdetű históriás énekét az egri várvédők hősiességéről. A törökök elkergetését követően a nyakunkon ragadt Habsburgok ellen harcba induló kurucuk katonai tábora elevenedett meg a színen. A Dűvő zenekar és Tóth Pál Zoltán kíséretével énekeltük el a „Törökbársony süvegem…” és „Csínom Palkó…” kezdetű kuruc nótákat.
Újabb ugrás következett a történelemben – kiürült a színtér, levonultak a kurucok. Előlépett egy daliás fiatalember, majd nekikezdett szavalatának. „Talpra Magyar, hí a haza…”. Hamar nagy tömeg gyűlt össze előtte, majd a Dűvő rázendített a Kossuth-nótára, miközben huszárok érkeztek, és verbuváltak fiatalokat maguk közé. A vidám hangulat sajnos hamar szomorúra fordult. I. világháborús képek sora jelent meg a kivetítőn, és miközben a Dűvő a „Ha kimegyek a doberdói harctérre…” kezdetű dalt játszotta, a színen az asszonyok sírva engedték el férjeiket, gyerekeiket a háborúba. A háború végével a színpadon az addig fénylő Nagy-Magyarország elsötétült, részeire bomlott. Az ország szétszakítása fölött érzett gyászunkat egy magányos harang többszöri megkondulása jelezte. A csendet a fiatal egyetemisták tömege törte meg, akik 1956-ban elsodorva a szovjet katonákat, a szabadságot éltetve vonultak tábláikkal.
Ezt követően megérkeztünk a jelenbe. Szabó István újabb dallal foglalta keretbe a műsorunkat. Az Ismerős Arcok együttes Nélküled című számát kezdte el énekelni. Díszvendégeinkkel az élen mindannyian felálltunk, és együtt énekeltük ezt a csodás dalt, miközben a cserkészek kimentek a báli közönség közé, és behozták őket a játéktérre – ezzel is kifejezve azt, hogy mind egységbe tartozunk. Eközben a színpadon újra kigyúltak a Nagy-Magyarország fényei.
Felemelő pillanat volt, sokan könnyeiket morzsolták az ének közben. Mind örömmel emlékezhetünk egyrészt történelmünk nagyjaira, másrészt erre az estére, mert magyarnak lenni büszke gyönyörűség.
