Ezzel a szlogennel találtam szembe magam, mikor először láttam Mészáros Péter és Bárány Bence „Félkövérdőlt” című műsorának hirdetését. November 14-én álltak színpadra Bécsben a Collegium Hungaricum meghívására, abban a témában, hogy hogyan is nőttek fel a rendszerváltást követően született fiatalok. Az est egy zenei blokkal vette kezdetét, Varga Ernő és Rácz Bence saját dalait hallgathattuk meg, ezt követően lépett színpadra Peti és Bence.
Két alak ül a színpadon. Háttal a nézőknek, arcukat nem látjuk. Majd megszólal a narráció a két szereplő hangján, és felvezeti, miért is ülnek ők úgy, ahogy.
A szereplők, Mészáros Péter és Bárány Bence Magyarország különböző pontjairól érkeztek hozzánk, hosszú utat megtéve, és nem csak gyakorlatban, hanem átvitt értelemben is. Peti a szegedi slam alapítója, 2010 óta dolgozik keményen azért, hogy a slam poetry több legyen egy szimpla klubestnél valamelyik kocsma eldugott pincéjében. Bence ugyanezt mondhatja el magáról, csak Győrben. Az, hogy ők egymás mellé kerültek, annak már a budapesti slam mozgalom az oka. Mind a ketten kipróbálták már magukat szólóban és csapatban is a slam poetry országos bajnokságokon, Bence többszörös dobogós helyezett, Peti pedig 2017-ben I. helyezést ért el.
Mi is az a slam poetry? A slam poetry a nyolcvanas évek közepén jelent meg mint önálló előadói műfaj. Egy modern költészeti stílus, amely csakis szóban és leginkább élőben hatásos, de nem versfelolvasás, mert többnyire fejből mondják, színpadi elemekkel tarkítva. Nincs előzetes forgatókönyv, bárki felmehet a színpadra. Nem rap, mert nincs alatta zene vagy kötött ütemes lüktetés. Egy kötetlen stílus, amiben az egyetlen szabály, hogy a slammernek három perce van a színpadon a szavalásra, hogy érveljen, meggyőzzön, megnevettessen, szórakoztasson, elgondolkodtasson és sikert arasson.
A slam poetry világából kicsit már kiszakadva és a spoken word felé fordulva egy körülbelül egy órás saját műsort állított össze Peti és Bence „Félkövérdőlt” címmel, amelyhez az elmúlt évek számukra abszolút kedvenc szövegeiből szemezgettek, hogy végre teljesen kiboncolhassák az őket legmélyebben érintő témákat, mint a szerelem, az animék vagy a helyes beilleszkedés egy tízévesekből álló teniszcsapatba.
A fiúk felváltva lépnek a mikrofonhoz és mondják el szövegeiket, melyekre aztán a narrációban reagálnak szemtelenül, oda-oda szólva a másiknak, mégsem bántva. Habár a humor végig jelen van a színpadon, és bizonyos elemekben a közönséget is bevonják és megmozgatják, azért a témák elég súlyosak, és lehet, hogy sokan nem mernek beszélni róla, de a jelen világban mégis mindenkit érintenek. Szó esik depresszióról, gyermekkori sérelmekről, tinder randikról, de abba is belemennek a fiúk, hogy mi is az a „safe place” számunkra. Ezeket a komoly szövegeket, és a nem kevésbé komoly előadást bontják meg viccesen, néha gúnyosan az összekötő narrációk, melyek során az éppen háttal ülő reagál a másik által elmondott szövegre. Az előadásmódjukon egyértelműen átjön, hogy nem most kezdték, és régóta dolgoznak színpadon, a témák nyersessége miatt pedig le a kalappal előttük, amilyen nyílt őszinteséggel beszélnek belső harcaikról.
